Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

11. Rész [18+]

- Juan, ne már - szólt rá Kihyun rögtön, csípőre tett kezekkel, így nekem időm se volt reagálni a kérlelésére. Milyen aranyos fejet vágott... Elég egyértelmű volt, hogy nem most akart először kibújni a munka alól latinos barátunk.

- De én csak jót akarok neked, hogy ne legyél egyedül, énekes madárka - kezdett el most már a mellettem állóhoz beszélni, eltúlzott kézmozdulatokkal. Én pedig csak jót mosolyogtam a megszólításon. Énekes madárka. Ez tetszik.

- Egyébként benne vagyok. Azt nem mondom, hogy úgy fogok dolgozni, mint aki teljes állásban ezt csinálja, de szívesen itt maradok támogatásnak, amíg tartod a frontot - karoltam át Vadócka vállát, amire ő is elmosolyodott.

- Örök hála, testvérem! - csatlakozott bele az ölelésbe Juan is, majd visszasietett a pult mögé, mielőtt a főnök rászólt volna.

Nem is engedtem el Kihyunt, gondoltam bekísérem az öltözőbe, éppen megint elindultunk volna, amikor ezúttal most a főnök lépett oda hozzánk, arcán egy nagy vigyorral.

- 45 dollár borravaló az elődás után - legyezgette az előadóművészem hegyes nózija előtt a kissé gyűrött bankjegyeket egy büszke mosollyal. - Ki gondolta volna, hogy ez is kelendőbb lesz, mint a tested - nevetett fel, amire már megint kezdtem ráncolni a szemöldökeimet. Ha tudná, hogy nekem például mennyit ért az a gyönyörű test... Automatikus reakcióként szorosabban magamhoz is húztam Kihyunt.

- Kérem a részemet - szólalt meg egy látványos szemforgatás után, teljesen komoly arccal, kitartotta a tenyerét is. Úgy csinált a főnök, mintha a kezeihez lett volna ragasztva az a pénz, annyira nehezére esett elkezdeni kiszámolni, hogy mennyi is illeti Kihyunt. Amikor megláttam, hogy még a negyedét sem szándékozza átadni neki, azt már nem hagyhattam szó nélkül.

- Adja neki az egészet - morrantam fel, amire persze Vadócka rögtön nyugtatóan kezdte simogatni a mellkasomat.

- Idehozod a táskámat és a kabátomat, hyung? - szólt hozzám halkan, felnézve rám. Jó, természetesen megértettem, hogy nem akar balhét, így beletörődően sóhajtva vettem át tőle az öltöző kulcsait, majd elindultam a folyosón.

Fél perc volt az egész, szinte futólépésben indultam visszafelé, de meg is torpantam egy kicsit. Már addigra valószínűleg megbeszélték a pénzügyeket, éppen belehajtogatta a papírpénzt a zsebébe, a főnök pedig egy hangosabb „mehetsz a dolgodra" kijelentés közben rácsapott a fenekére. Egyértelmű volt, hogy ez nem olyan jellegű érintés volt, hisz alkalmazottja bármiféle hezitálás nélkül, szúrós szemekkel nézve, ököllel ütött rá kopaszodó fejtetőjére, majd a fejét csóválva tette meg azt a pár lépés távolságot, ami közöttünk volt. Egy nagy sóhajjal igyekeztem nem túlreagálni, inkább felsegítettem a kicsikémre a szövetkabátját, a táskáját én akartam vinni, de nem hagyta, így én sem erősködtem tovább.

- Nagyon nem bírom a főnöködet - mormoltam halkan az orrom alatt, ahogy már a hűvös esti utcán sétáltunk a lakása felé.

- Hát... Van egy elég kibírhatatlan stílusa, de én már megtanultam, hogy hogyan kell őt kezelni. Azt hiszem, ezt már múltkor is említettem - nevetett halkan, miközben felőlem lévő kezével beférkőzött a zsebembe, hogy újra összekulcsolhassuk az ujjainkat. Éreztem, hogy félszemmel folyton engem bámult, mintha várt volna tőlem valamit.

- Egyébként, ha tudtam volna, hogy ma egy csodálatos koncertben lesz részem, inkább egy nagy csokor virágot hoztam volna neked pénz helyett - mosolyodtam el szélesen, de persze ezt csak úgy mondtam. Természetesen nem terveztem megtartani a százdollárost. Neki talán létszükséglet, nekünk nem.

- Egy újabb öltáncra számítottál? - kuncogott fel szabad kezével hajába túrva, így igazítva azt, mivel a felerősödő szél összeborzolta a puha tincseket.