Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

20. Rész

Ez az egész helyzet kezdett borzasztóan fullasztóvá válni, egyszerre éreztem szomorúságot és dühöt. Ugyanakkor féltem is. Mi mást tudhatna róla Papa, ami ezt az ellenszenvet váltja ki belőle? Elképzelésem sem volt.

- Nem akarom hallani - szusszantam egy nagyot, majd legszívesebben elviharzottam volna, de ez jelenleg kivitelezhetetlennek bizonyult, így meg sem kíséreltem. Csak azon kattogott az agyam, hogy valahogyan tisztára kell mosnom a szerelmemről kialakult nem egészen pozitív képet. - Egyáltalán mi miatt döntöttél úgy, hogy pont most mondod el ezeket nekem? - pillantottam félre.

- Hogy elgondolkodhass, és jól dönthess, mielőtt túl késő - mormolta halkan, majd megköszörülte a torkát. - Szóval...

- Most mondtam, hogy nem akarom hallani - ismételtem el magam, a hangnemmel pedig saját magamat is megleptem. Soha nem beszéltem így egy idősebb emberrel, főleg nem Papával, akit mindig is nagyon tiszteltem. De most... Borzalmasan megbántott.

- Fabiano volt házasságából született egy fia, és ő itt dolgozik a városban rendőrként - kezdett bele a tiltakozásom ellenére is, ekkor viszont már képtelen voltam nem csendben figyelni. A szívem majd' kiugrott a helyéről, rettegtem, hogy valami olyat tudok meg Kihyunról, ami miatt akaratom ellenére is másképp tekintenék rá. - Mondta, hogy abban a házban jelentettek több betörést. A fia beszélt neki egy ottani lakosról, aki meglehetősen gyanúsan viselkedett, amikor körbementek néhány emeleten - sóhajtott egy nagyot, mielőtt folytatta volna. - Kihyun szobájában fel van halmozva egy csomó holmi. Berendezési tárgyak, ilyesmik.

Mi? Nem is akartam hinni a fülemnek. Hitetlenkedve hallgattam szavait, közben pedig millió darabra tört a szívem. Egyszerűen képtelenség, hogy bármi valóságalapja lenne annak, amire mesterem éppen utalgat, hisz... Ő sosem tenne ilyet. Tudom.

- Papa, a saját apjaként szeret téged! Az első találkozásotokkor elsírta magát, amikor átölelted! És te lopással gyanúsítod? Hallod egyáltalán magad? Miért viselkedsz úgy, mintha egy idegen lenne? - emeltem fel a hangomat őszinte fájdalommal azokba a szemekbe nézve, amelyek eddig mindig csak békét, biztonságot jelentettek számomra.

- Hisz te magad sem ismered őt! - csapta le tenyereit az étkezőasztalra, az egyre indulatosabb beszélgetést pedig úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó tovább hallgatni, elkezdtem a mankóim segítségével feltápászkodni. - Le merem fogadni, még csak a vezetéknevét sem tudod! - Igaza volt.

- Son - vágtam rá a saját családnevemet határozottan, elkomolyodva. - Ő már hozzám tartozik - tettem hozzá teljesen higgadtan, már az asztal mellett állva.

Még utoljára felvettem tanítómesteremmel a szemkontaktust, nem mondtam semmit, de az arcomra volt írva az őszinte megvetés, amit ezekben a pillanatokban éreztem, majd készenálltam a szobám felé fordulni, ekkor viszont rövid kopogás után nyílni kezdett a bejárati ajtó. Ki más lett volna? A gyönyörű kedvesem szendén mosolyogva csukta be maga mögött a nyílászárót, vállán ott volt a táskája, kezében pedig egy szatyrot tartott, mit sem sejtve az itteni feszült légkörről. Amióta történt velem ez a baleset, minden reggel eljött, hogy gondoskodjon rólam, önzetlenül, tiszta szeretettel, most pedig ha szembesül Papa gondolataival... Össze fog omlani benne egy világ.

- Papa! Csak egy napig voltál távol, de úgy hiányoztál! - vidult fel teljesen, ahogy meglátta, hogy már hazatért a konferenciáról az öregúr, széttárt karokkal el is indult felé, hogy egy öleléssel köszönthesse.

Egyszerűen nem tudtam most megszólalni, összetörten figyeltem ezt a jelenetet, ahogy Papa csak lesütött szemekkel elfordította a fejét, rá se akart nézni, Kihyun pedig teljesen lefagyott, tisztes távolságban megállt, hatalmas szemekkel meredt maga elé, karjait lassan engedte le.