Ez az egész helyzet kezdett borzasztóan fullasztóvá válni, egyszerre éreztem szomorúságot és dühöt. Ugyanakkor féltem is. Mi mást tudhatna róla Papa, ami ezt az ellenszenvet váltja ki belőle? Elképzelésem sem volt.
- Nem akarom hallani - szusszantam egy nagyot, majd legszívesebben elviharzottam volna, de ez jelenleg kivitelezhetetlennek bizonyult, így meg sem kíséreltem. Csak azon kattogott az agyam, hogy valahogyan tisztára kell mosnom a szerelmemről kialakult nem egészen pozitív képet. - Egyáltalán mi miatt döntöttél úgy, hogy pont most mondod el ezeket nekem? - pillantottam félre.
- Hogy elgondolkodhass, és jól dönthess, mielőtt túl késő - mormolta halkan, majd megköszörülte a torkát. - Szóval...
- Most mondtam, hogy nem akarom hallani - ismételtem el magam, a hangnemmel pedig saját magamat is megleptem. Soha nem beszéltem így egy idősebb emberrel, főleg nem Papával, akit mindig is nagyon tiszteltem. De most... Borzalmasan megbántott.
- Fabiano volt házasságából született egy fia, és ő itt dolgozik a városban rendőrként - kezdett bele a tiltakozásom ellenére is, ekkor viszont már képtelen voltam nem csendben figyelni. A szívem majd' kiugrott a helyéről, rettegtem, hogy valami olyat tudok meg Kihyunról, ami miatt akaratom ellenére is másképp tekintenék rá. - Mondta, hogy abban a házban jelentettek több betörést. A fia beszélt neki egy ottani lakosról, aki meglehetősen gyanúsan viselkedett, amikor körbementek néhány emeleten - sóhajtott egy nagyot, mielőtt folytatta volna. - Kihyun szobájában fel van halmozva egy csomó holmi. Berendezési tárgyak, ilyesmik.
Mi? Nem is akartam hinni a fülemnek. Hitetlenkedve hallgattam szavait, közben pedig millió darabra tört a szívem. Egyszerűen képtelenség, hogy bármi valóságalapja lenne annak, amire mesterem éppen utalgat, hisz... Ő sosem tenne ilyet. Tudom.
- Papa, a saját apjaként szeret téged! Az első találkozásotokkor elsírta magát, amikor átölelted! És te lopással gyanúsítod? Hallod egyáltalán magad? Miért viselkedsz úgy, mintha egy idegen lenne? - emeltem fel a hangomat őszinte fájdalommal azokba a szemekbe nézve, amelyek eddig mindig csak békét, biztonságot jelentettek számomra.
- Hisz te magad sem ismered őt! - csapta le tenyereit az étkezőasztalra, az egyre indulatosabb beszélgetést pedig úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó tovább hallgatni, elkezdtem a mankóim segítségével feltápászkodni. - Le merem fogadni, még csak a vezetéknevét sem tudod! - Igaza volt.
- Son - vágtam rá a saját családnevemet határozottan, elkomolyodva. - Ő már hozzám tartozik - tettem hozzá teljesen higgadtan, már az asztal mellett állva.
Még utoljára felvettem tanítómesteremmel a szemkontaktust, nem mondtam semmit, de az arcomra volt írva az őszinte megvetés, amit ezekben a pillanatokban éreztem, majd készenálltam a szobám felé fordulni, ekkor viszont rövid kopogás után nyílni kezdett a bejárati ajtó. Ki más lett volna? A gyönyörű kedvesem szendén mosolyogva csukta be maga mögött a nyílászárót, vállán ott volt a táskája, kezében pedig egy szatyrot tartott, mit sem sejtve az itteni feszült légkörről. Amióta történt velem ez a baleset, minden reggel eljött, hogy gondoskodjon rólam, önzetlenül, tiszta szeretettel, most pedig ha szembesül Papa gondolataival... Össze fog omlani benne egy világ.
- Papa! Csak egy napig voltál távol, de úgy hiányoztál! - vidult fel teljesen, ahogy meglátta, hogy már hazatért a konferenciáról az öregúr, széttárt karokkal el is indult felé, hogy egy öleléssel köszönthesse.
Egyszerűen nem tudtam most megszólalni, összetörten figyeltem ezt a jelenetet, ahogy Papa csak lesütött szemekkel elfordította a fejét, rá se akart nézni, Kihyun pedig teljesen lefagyott, tisztes távolságban megállt, hatalmas szemekkel meredt maga elé, karjait lassan engedte le.
YOU ARE READING
Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)
FanfictionBoston. Egy amerikai metropolisz. Két koreai fiatal. Akik egy véletlennek köszönhetően egymásra találnak a tengerentúli messzeségben. Két fiatal. Az egyikük gazdag és tanult, a másikuk nem. Találkozásukkor a sorsuk összefonódott, ám szerelmük egy...