A megmentő [Fred Weasley ff]

2. rész

Rá kellett eszmélnem, hogy egy egész ismerős park egy eldugott részén fogtunk talajt. Amint kiverekedtük magunkat a szúrós bokrok közül már bele is botlottunk pár mugliba. Mázlinkra nem néztek ránk hülyén és nem is voltak ilyenkor sokan itt. Mr Weasley vezette a sort mi pedig mint a kiskutyák követtük őt egészen egy ismerős épületig. Grimmaund tér tizenkettő. Ide vezetett az utunk ismét és ennek a háznak az ajtaján özönlöttünk be ismét. Végig sétáltunk a most már egész szépen felújított folyosón és lementünk a megszokott gyülekezőhelyig. A ház legközelebb eső nagy tere ahol kényelmesen elfértünk az a konyhával egybe nyitott étkező volt. Itt fogadott minket egy szokásos hosszú fekete hajú alak.
- Sirius- kiáltott boldogan Harry és a férfi nyakába vetette magát.
- Lezajlottak a tárgyalások- kezdett bele vidáman- Szabad vagyok.
- Hurrá- hangzott a kiáltás az ikrektől.
- Azonnal hozzá látok az ünnepi vacsorához- kezdet el máris sertepertélni Mrs Weasley. Azért a nagy ellentéteket félre téve lopva magához ölelte a férfit.
- Nem mintha bánnám, de miért is cuccoltunk ide mind?- mutattam körbe a poros falakon.
- Most, hogy nem kell bujkálnom szeretném felújítani a házat nem csak kitakarítani és arra gondoltam talán segítenétek- szerényen lehajtotta a fejét mint akinek kellemetlen ilyet kérni.
- Remek ötlet- nyugtázta Mrs Weasley.
- Mi lesz a rikoltozó nővel az előtérben?- dugta ki a fejét apja mögül Ginny.
- Sipor kénytelen lesz elárulni, hogyan és miképp szedjem le onnan- Sirius szúrós szemmel nézet a köztünk settenkedő manóra. Tavaly nyáron egy csomó kidobásra ítélt dolgot a padlásra vitt és eldugta most pedig Sirius ilyet kér tőle. Talán a manó szíve meg is áll ha úrnője képe lekerül, de ha ez nem lenne elég hozzá, attól biztos amit Sirius tervez a képpel.
A manó orra alatt morogva távozott a konyhából, azt gyanítom most épp össze szed mindent amit tud.
- Nem félsz, hogy egyszer megöl álmodban?- kérdeztem nevetve.
- Á Sipor nagyon hűséges a családhoz és a házhoz így hozzám is- mosolygott rám a férfi.
Rettentő hálás voltam a sorsnak, hogy őt nem tudta elragadni tőlem a halál.
- Üljetek le kedveskéim- terelt minket az asztalhoz Mrs Weasley.
Egy pálca intéssel hideg ebédet tálalt elénk aztán visszatért a vacsora főzéshez. Mindenki neki esett az ételnek pedig pár órája ettünk meleg ebédet az Óduban, de mindenki tudja, hogy Ront ez nem nagyon gátolja. Ő volt az első aki rá vetette magát az ételre én pedig fintorogva bámultam a groteszk jelenetet. Fred és George hamar visszavonultak az új termékcsalád tesztelésére hivatkozva. Amint kiértek az ajtón Hermione és Ginny közre fogott és maguk után húzott. Még hallottam Sirius jókedvű kacaját az ajtóból.
- Mi van már?- rángattam ki a kezeim.
- Beszélni akarunk veled- mondta Ginny és újra karon ragadott.
- Hallottuk a kis beszélgetést Freddel- mondta Hermione.
- Igazából mindenki hallotta.
- Te jó ég- mondtam lassan tagoltan és teljes mértékben vörös fejjel- Még Mrs Weasley is?
- Még ő is- bólintott Ginny.
- Megölöm azt az idiótát- morogtam.
- Szerintem aranyos volt- ábrándozott Hermione- Ha Ron mondana ilyet én nem bírnám ki.
- Ha Ron mondana ilyet én azt hinném itt a világ vége- Ginny a szemét forgatva lépdelt tovább.
- Dean mond ilyet?- kacsintott rá Hermione.
- Dean sok mindent mond- zárta rövidre a témát.
- Ne legyél már ünneprontó Ginny hanem beszélj- noszogattam.
Megállt a régi szobájuk ajtaja előtt körbe nézett aztán bement.
- Dean kedves és aranyos, de nem az igazi- sóhajtott- Hiányzik belőle valami.
- Mondjuk, hogy nem ő Harry?- vigyorogtam rá.
- Fogd már be- dobott nekem egy dohos párnát.
- Nem kéne tagadni az érzéseid a tesóm iránt- elkaptam a párnát és messzire hajítottam.  A szoba sarkában puffant egyet.
- Neked sem az enyém iránt- vágott azonnal vissza- Harry amúgy is a hollóhátas kis Choért van oda.
- Volt,- helyesbítettem- addig amíg a lány legjobb barátnője el nem árult minket aztán meg magukat mentették.
- És ennek az árulásnak a jelét évekig viseli majd- nevetett fel Hermione.
Lehuppantam az egyik ágyra aminek hála rengeteg por szállt fel.
- Nyissatok egy ablakot- köhögtem- Amúgy most komolyan Hermione, hogy csináltad?
- Mit?- pillantott rám értetlenkedve.
- A fejét díszítő pattanásokra célzok.
- Igen egyszerű, megbűvöltem a pergament, hogyha bárkinek is beszélünk róla megjelenjen az áruló felirat- kezdet bele- Persze ennek az volt a hátulütője, hogy a barátaink sem tudhatták akik nem voltak benne, de mi igen, hogy kiben bízhatunk.
- Még mindig él az átok?- kérdezte Ginny.
- Nem, most már csak egy dolog emlékeztet rá minket.
- Akkor abban a pillanatban megszűnt amint beszélt róla?- kíváncsiskodtam.
- Akkor szűnt meg amikor Umbridge ránk törte az ajtót.
- Ravasz boszorka vagy, de a végére enélkül is tudtok kik az elkötelezett tagok- emlékeztettem őket a minisztériumi csatánkra.
- Sosem gondoltam volna, hogy Nevillben lesz ennyi bátorság- morfondírozott Ginny- Na meg azt sem, hogy még jobban kedvelni fogom Lunát.
Magamban igazat kellett, hogy adjak neki. Igaz, hogy ő sem és a két említett sem volt állandó tagja kis csapatunknak, hogy őszinte legyek én sem voltam az az utóbbi időben, de mellettünk álltak. Neville nem tudta miért akarunk egy szökött gyilkost megmenteni Luna talán sejtette, ő többet tud mint amit elmond. De zokszó nélkül követték Harryt ami rettentően becsülendő. Jó ha az ember idejekorán tudja kire bízhatja az életét a közelgő összecsapásban. Csak abban bízok nem lesz szükség vérontásra és Harry szépen csendben elintézi Voldemortot, úgy, hogy emlék se maradjon utána.