A megmentő [Fred Weasley ff]

10. rész

Rögös út vezetett az Alpok tetejére és bár azt mondhatnám kemény munkámba és sok időmbe telt megmászni de hazudnék. Egyszerűbb volt mint gondoltam és még másznom sem kellett. Kezdjük talán ott, hogy rejtélyes módon mindenki hamar álomra szenderült és egy lélek sem volt a folyosón. A kőszörny érkezésemre magától ugrott félre és vezetett fel a nyitott ajtóig. Onnan aztán a kandallóban ropogó lángokhoz vezetett az utam és most itt állok egy kis fából tákolt takaros viskó kandallója előtt. Ahhoz képest, hogy Dumbledore nem akart konkrét segítséget nyújtani elég jól megoldotta a dolgokat. Az előttem lévő asztalon kis pergamen tekercs hevert utasításokkal tele írva. Mindent pontosan úgy végeztem el, ahogy kell és távoztam. Meglepően könnyen ment minden. Kifelé menet a tegnap estéről oly jól ismert térképre pillantottam és a kis ház eltűnt. Valami mégsem hagyott nyugodni már a szobámba visszaérve. Dumbledore azt mondta ne avatkozzak a dolgok folyamába de ő maga mozdította elő az ügyet. Ha most szólok Malfoynak és ő családostól eltűnik az nem segít a vén igazgatónak, de ha nem szólok fent áll a kockázat, hogy elkésem és Draco végrehajtja a tervét. Sóhajtva heveredtem az oldalamra mikor bevillant a felismerés. Az szép és jó, hogy megvan a védet ház de egy Malfoyyal kevesebb védekezik szabad lábon mint kéne és ha mind meglenne sem lenne biztos, hogy kérnének belőlem. A fene mindenbe de főleg beléd Malfoy.

Már egészen év végén jártunk én pedig a csillagvizsgáló torony tetején vártam két alakot. Az az üzenet fogadott a párnámon, hogy elkezdődött és, hogy jöjjek ide. Tudtam ki küldte és tudtam miért csak azt nem értettem miért nem Dracohoz küld. Most még tehetnék valamit, most még meg akadályozhatnám, hogy hülyeséget tegyen. Ennek ellenére én mit csinálok? Költői kérdés nem várom a választ.
Talán percek teltek el vagy órák, nem igazán foglalkoztatott az idő ebben a vihar előtti csendben, mikor két alak bukkant elő. Harry és Dubledore két seprűn ülve suhant felém az éjszaka csendjében.
Hátrébb léptem, hogy nyugodt és tiszta teret nyújtsak nekik a leszálláshoz. Dumbledore alig állt a lábán így azonnal oda rohantam és Harry segítségével a korlátnak támasztottam az idős férfit.
- Mi történt?- szegeztem azonnal ikremnek a kérdést amint a professzor meg tudott állni.
- Hosszú történet most segítséget kell kérnünk aztán mindent elmondok- hadarta.
Már épp indult volna mikor léptek zaja törte meg az éjszaka csendjét.
- Itt az idő- morogta bajsza alatt Dumbledore és mint aki újra erőre kapott, pálcát rántott- Később mindent megértetek.
Sóbálvány átokkal sújtva álltunk egymással szinte szemben és Harry láthatatlanná tévő köpenyének súlya húzta vállunk. Dübörgő léptek majd csattanás és csend.
-Jó estét Draco!
Kis ideig csend volt aztán Draco hangja csapta meg a fülem.
- Ki van még itt?
Dimbledore nyugodt hangú válasza követte Draco zaklatott kérdését.
- Ezt én is kérdezhetném. Egyedül dolgozol?
- Nem vagyok egyedül. Vannak társaim. Halálfalók érkeztek az iskolába- hangja szinte könyörgő volt mintha azt kérné még most állítsák meg fogják el és verjék láncra mielőtt elkövetett valamit amit nem kéne. Döbbenten vettem tudomásul, hogy ilyen könnyen és megtörten ejtette ki a szavakat.
- No lám- Dumbledore szinte büszkének tűnt legalábbis a hangja alapján mert az arcát csak Harrynek láttam- Meg találtad a módját, hogy bejuttasd őket?
- Igen, a maga orra előtt és észre sem vette.
- Elismerésre méltó teljesítmény- csendült Dumbledore hangja és már csak a taps hiányzott- Sőt nagyszerű. Csak, hogy sehol sem látom őket. Hol vannak hát?
- Összetalálkoztak a maga őreivel én előrejöttem mert... el kell végeznem valamit.
- Akkor hát láss hozzá és végezd el  kedves fiam!
A torony csendbe borult, csak a távoli csata zaja szűrödet fel, de a szobában senki nem mozdult. Percekig tartott a némaság aztán Dumbledore vidám hangon szólalt meg.
- Draco, te nem vagy gyilkos.
- Honnan tudja?- csattant a fiú hangja- Nem is sejti mire vagyok képes. Fogalma sincs mit tettem.
- Dehogynem, tudom- szólt a nyugodt hang- kis híján Kati Bell és Ronald Weasly halálát okoztad. A tanév folyamán egyre elkeserítőbb kísérleteket tettél a megölésemre. De Draco ezek roppant ügyetlen próbálkozások voltak.
Csatakiáltás harsant a levegőbe amitől kis időre megállt a párbeszéd. Még nagyban azon gondolkodtam ki kiálthatott mikor távolinak tűnő hang csapta meg a fülem. Dubledore befejezett egy Draconak szánt mondatot.
- Meg kellett javítanom hozzá a régi volt- nincs szekrényt. Azt amiben tavaly Montague elveszett.
–Nagyon okos... felteszem, kettő van belőle
.– A párja a Borgin & Burkesben van – magyarázta Malfoy. – Eredetileg át lehetett járni egyikből a másikba. Montague elmondta, hogy amikor belökték a roxfortiba, és bent rekedt a kettő közti átjáróban, egyszer azt hallotta, ami az iskolában történik, máskor meg azt, ami a boltban, mintha a két hely között ingázna, de őt senki nem hallotta... Végül sikerült kihoppanálnia, pedig a vizsgát még nem tudta letenni. Majdnem bele is halt. Ezt mindenki csak egy jó sztorinak tartotta, de én rájöttem, mit jelent igazából... hogy ha megjavítom az elromlott szekrényt, lesz egy út, amin be lehet jutni a Roxfortba.
– Kitűnő – dünnyögte Dumbledore. – Tehát a halálfalók átjöttek a Borgin & Burkesből az iskolába, hogy segítsenek neked... Okos terv, nagyon okos terv... és jól mondtad, mindez az orrom előtt történt...
– Igen! – vágta rá büszkén Malfoy, bizarr módon önbizalmat merítve Dumbledore elismerő szavaiból. – Az orra előtt!
– De voltak pillanatok – folytatta az igazgató –, ugye, voltak, amikor kételkedtél benne,hogy sikerül megjavítanod a szekrényt? Akkor folyamodtál más, primitív és átgondolatlan módszerekhez: elküldted nekem a megátkozott nyakláncot, pedig sejthetted, hogy rosszkezekbe fog kerülni... és a mérgezett mézbort, amiről szintén aligha hihetted, hogy valóban én fogom meginni...
– De maga nem jött rá, hogy én voltam!
– Ki kell, hogy ábrándítsalak: rájöttem – felelte Dumbledore. – Biztos voltam benne, hogy mindez a te műved.
– Akkor miért nem tett semmit?
– Az túlzás, hogy nem tettem semmit. Utasítottam Piton professzort, hogy figyeljen téged...
– Ő nem a maga parancsára figyelt, hanem mert megígérte anyámnak...
– Hát persze, neked azt mondta, de...
– Piton kettős ügynök, maga vén bolond, nem magának dolgozik, csak úgy tesz!
– Ebben nem értünk egyet, Draco. Feltétlenül megbízom Piton professzorban...
– Akkor teljesen bolond! – feleselt Malfoy– Piton folyton ajánlgatta, hogy segít nekem!Azt hitte, hagyom, hogy az övé legyen a dicsőség... Folyton faggatott, miben mesterkedek –hogy az ő szavaival éljek. Kérdőre vont a nyaklánc miatt, ostobaságnak tartotta, ami mindent elronthatott volna... De én nem árultam el neki, miért járok a Szükség Szobájába, és mikor holnap reggel felébred, már túl leszünk az egészen, és már nem ő lesz a Sötét Nagyúr kedvence! Egy nagy senki lesz hozzám képest!
– Megérdemelt jutalom – mondta csendesen Dumbledore– Valóban annak jár az elismerés, aki megdolgozott érte... De segítőtársra akkor is szükséged volt. Kellett valaki Roxmortsban, aki odaadja Katie-nek a... a... áááá ...hát persze... Rosmerta. Mióta áll az Imperius-átok hatása alatt?
– Hát felfogta végre? – gúnyolódott Malfoy.
Lentről újabb fájdalmas kiáltás szűrődött fel, a korábbinál jóval hangosabban és tisztábban.
– Szegény Rosmertát tehát arra kényszerítetted, hogy a saját mosdójában leselkedjen, és átadja a nyakláncot az első roxfortos diáklánynak, aki egyedül lép be az ajtón. És a mézbor...hát persze, Rosmerta megmérgezhette, mielőtt felküldte Lumpslucknak, nekem szánt karácsonyi ajándék gyanánt. Ügyes, igazán ügyes... Frics úr természetesen nem ellenőriz egy Rosmertától érkező palackot... De mondd csak, hogyan érintkeztél Rosmertával? Úgy tudtam,ellenőrzésünk alatt tartjuk a kastély és a külvilág közti összes kommunikációs csatornát.
– Megbűvölt pénzérméket használtunk – adta meg a választ Malfoy. Olyan volt, mintha valami kényszerítené rá, hogy beszéljen – Nálam volt az egyik, nála a másik, és üzenni tudtam neki...
– Nem ugyanezzel a titkos módszerrel kommunikáltak tavaly a Dumbledore Seregének nevezett csoport tagjai? – Dumbledore hangja könnyed, szinte derűs volt.
– Igen, tőlük vettem az ötletet – felelte Malfoy– A mérgezett mézborhoz meg a sárvérű Grangertől. Hallottam, amikor a könyvtárban azt magyarázta, hogy Frics nem tudja kimutatni a mérgeket...
– Kérlek, ne használd előttem azt a becsmérlő szót – mondta Dumbledore. Malfoy élesen felkacagott.
– Pont a sárvérű szó zavarja, miközben meg akarom ölni?
– Igen. De ami a szándékodat illeti, Draco, hosszú percek óta semmi sem akadályoz a cselekvésben. Nincs itt senki más rajtunk kívül. Védtelenebb vagyok,mint álmodni merhetted, mégsem tudod elszánni magad...
Halálfalok rontottak be az ajton és jobbról balról boldog kurjantás adta tudtomra mennyire dijazák a felállást.
- Ügyes vagy Draco- szólt egy ismeretlen női hang- Öld meg.
Bellatrix jellegzetes kacaja csapta meg a fülem és ha lehetséges lenne már a fogamat csikorgatnám a nő miatt.
- Gyerünk Draco öld meg!- utasította a fiút.
Zihálo lélegzet lengte be a most már kissé szükös csillagvizsgálot. Újabb léptek zaja és csattanás aztán pálca csörömpölés.
- Mit művelsz Piton?- sipákolt Bellatrix.
A professzornak ideje sem volt válaszolni Dumbledore hangja előbb harsant.
- Kérem Perselus- könyörgő hang volt ez, de nem az életért fohászkodot.
Zöld villanás és Piton hangjának kiséretében eldörent a halálos átok és meglebegtette a ránk térített köpeny szélét.
A tangjaim fel engedtek és azonnal mozdultam. Volt még időm látni Piton arcán a kétségbeesést Dracoén a félelmet amit felfedezték, hogy még van valaki a toronyban.
- Perceken belül itt lesznek a minisztérium emberei- harsant Piton.
Az üdvrivalgásban kitörő tömeg hangos hahota mellett futva hagyta el a termet. Egy pillanatra még a soktol lefagyva áltam aztán a lábunk alatt elmerülö sötét éjszakába bámultam. Dumbledore kicsvart teste, mellette talán egy méternyire leeset pálcája és darabokra tört szemüvege hevert. Harry a pálcáját szorongatva fordult el az összetört testtől és eszeveszett tempoban rohanni kezdett. Egy percre elfelejtettem mindent még azt is miért történt az egész és ki okozta. A legfontosabb is kiment a fejemből mégpedig, hogy bármily sérült a test én segíthetek az ösz varázslon. Rohantam Harry után bár tudtam, hogy ő már rég eltűnt, annak az egy percnek hála nagy előnyt szerzett. Szinte kiestem a nagy kétszárnyu ajtón és akkor pillantottam meg őt amint a halálfalok után rohan mind jobban közeledve hozzájuk. Nem kiáltottam utána és nem kergettem őt feleslegesen. Dubledore mellé térdeltem és fohászkodtam bárkihez aki hallja imáim, hogy sikerüljön a tervem. Lehunyt szemmel markoltam a vértől ragacsos és meleg kezét. Csontos újaira fontam az enyémeket és még éreztem teste melegét. Elképzeltem a világító fonalat amely összeköti az ő életét az enyémmel, de mintha valaki mindig elvágta volna. Újra és újra szöttem a fonalat de sosem jutottam közelebb a megoldáshoz.
- Liz,- suttogta egy vidám hang- eljött az én időm itt már nem tehetsz semmit.
- Nem ez nem igaz- kiáltottam a testetlen hangnak a fejemben- Még meg menthetem magát csak hagyja, hogy megtegyem.
- Nem akarom, hogy megments Liz- Dumbledore csontos de élettel teli keze az arcomhoz ért- Később mindent megértesz, de most hagyd abba és vonulj vissza. Rejtőz el ha elkezdődik és mentsd meg a fiút.
- És magával mi lesz?- könnyeim utat törtek és megállithatatlanul potyogtak.
- Tudod hol találsz ha eljön az idő- súgta a hang majd végleg eltűnt és kihunyt a fény.
Mikor kinyitottam a szememet a diákok gyürüében álltam, néhol egy- egy tag is felbukkant a főnix rendjéből. Fred mellettem térdelt a kezemet szorongatta és magához húzva ölelt. Vacogtam az energia vesztéstől, de még mielőtt elsötétúlt volna minden McGalagonyra néztem.
- El kezdődött- súgtam és könnyes szemeim az övéibe furtam aztán elnyelt a sötétség.