Házinyuszi (Hangulatkeringő - 1. rész)

Összeesküvők

Másnap a munkahelyen, a gép előtt ülve csak ő járt a fejemben. Fel kellett volna hívni pár embert, de képtelen voltam koncentrálni a feladatomra. Mistyt még nem láttam aznap, de lehet, hogy nem is jött be.

„Hogyan beszéljem meg vele a tegnapikat? Mi van, ha mégis elmondja valakinek, hogy miről beszéltünk, vagy szimplán kiderül, mert egy lapátfülű hallgatózott mellettünk nagyothalló készülékkel? A francba! A munkahelyi emailjeit biztosan olvassa bármerre is jár, de mégsem írhatok le benne mindent, hiszen azt ellenőrizhetik a szerveren, utólag is visszanézhetik. Ezzel csak magamat buktatnám le. Kell a privát mailcíme!"

Szinte füstölgött az agyam. „Mit tegyek? Hogyan beszéljek vele az előző napi forrófejűségemről? Lehet, hogy elnézést kellene kérnem, és az italra fogni a beszélgetést. Ha a többiek megtudják, hogy bepróbálkoztam... De az is lehet, hogy már régen elfelejtette miről dumáltunk, vagy az italtól nem is emlékszik rá" – nyugtattam magam.

A tárgyaló képe csak nem távozott a fejemből, a gondolatra a nadrágom is megmozdult. „A francba!" – haraptam a számba, mert egy olyan ötlet villant be, ami merész és kockázatos volt, de elég egyértelmű válasz lenne nekem.

Megnyitottam a megosztott naptárát, amiben a jövő heti elfoglaltságokat láttam. Kinéztem egy órás szabadidőt szerda délutánra. Gyorsan befoglaltam, a megjegyzésbe annyit írtam: Heti megbeszélés. Izgatottan megnyaltam a szám szélét, és elküldtem a meghívót. Hamarosan kiderül minden: ha beszélni, vagy akár játszani is akar velem, elfogadja, de ha mégis botlás volt, visszautasítja.

Felálltam, körbenéztem: még nem volt bent. Izgatottan vártam a visszaigazolást, de csak nem jött a válasz. Se igen, se nem. Kimentem a teraszra, ahol az előző esti események halvány nyomai még látszódtak. Idegesen fújtam kettőt. „Nyugi! Gyerünk vissza dolgozni! Majd kiderül! Az időt nem sürgetheted!" – nyugtattam magam.

Ebédig nem jött válasz. Egyre jobban kezdtem ideges lenni. „Mi a fene történt? Nem jött be, de választ sem kapok. Talán alszik vagy ügyfélnél van?"

Evés után zaklatottan ültem vissza a helyemre, amikor észrevettem, hogy megjött a visszaigazolás: minden kommentár nélkül elfogadta a meghívást. A szívem úgy vert, mint a városi nagyzenekar dobosa. „Tehát csak a hétvégét és szerdáig tartó napokat kell kibírnom. Ráadásul úgy, hogy ne áruljam el magunkat."

Életem egyik leghosszabb hétvégéje volt. Fejben talán a Káma Szútra minden pozíciójában és az eddig felvett összes ruhavariációjában elképzeltem. Majd szétrobbant a fejem és a makkom, hiába enyhítettem a nyomáson egy nap háromszor is. Megőrjített a tudat. Igyekeztem azzal csillapítani magam, hogy „eddig is csak a fantáziám játszott, ezután is az fog." A trükk nem jött be, erősebben csábított a képzelet végtelenje. A realitásom, és a máskor megszokott higgadtságom a sarokba hajítottam.

Hétfőn igyekeztem a lehető legnagyobb önuralommal köszönteni, amikor a folyosón összetalálkoztunk:

– Helló! – csilingelt felém, és egészen közel állt hozzám.

– Szia! – próbáltam lazának tűnni, de a vágyaimat nehezen tartottam kordában. Alaposan, ám diszkréten végignéztem: kellően dekoltált, vörös blúz volt rajta, persze megint egy combközépig érő, szoros szoknyával, és vörös szandállal. A körme is a blúzához volt kifestve. Már a látványért megérte köszönteni.

– No, kipihented a hétvégét? – kérdezte érdeklődve, vidáman, mintha nem is beszélgettünk volna csütörtökön. Hozta a megszokott formáját, magamban csodáltam is ezért.

– Persze! És te? Pénteken nem voltál... – igyekeztem sablonosan válaszolni, mielőtt más meghallaná.

– Nem, mert pihenni akartam – nyöszörgött fáradt hangon, de közben mosolygott. – Akkor áll a szerda?