Házinyuszi (Hangulatkeringő - 1. rész)

Újra a Két macskában

A hétfőm késéssel indult: fél óra csúszással értem be a munkahelyre, mégsem hiányolt senki. Mistyt kerestem, de nem találtam sehol. Az emaileket megnyitva láttam, hogy reggel szabadnapot vett ki, pedig, jó lett volna újra látni. Hiányzott, hogy nem volt mellettem.

A telefonomon maradt még pár fotó, ahogyan a játékos videók is ott bújtak meg: párat nosztalgiába merülve visszanéztem, hogy újra átéljem a hétvégét. A délután csigalassúsággal kúszott, agyban még mindig nem tértem vissza a munkához. Arra gondoltam, felhívom Démonkát, hogy legalább a hangját halljam, de végül mégsem tettem. „Talán nem véletlenül ment szabadságra. Legalább kipiheni a hétvége fáradalmait, és persze engem" – mosolyodtam el a gondolatra.

Amikor este Giselle elé ültem a pubban, még mindig rózsaszín álomban úsztam. Két puszi után visszaadtam a fényképezőt:

– Köszönöm a gépet, tényleg nagyon jó képek lettek!

– Igazán? Ennek örülök! Ránézhetek? – vette a kezébe, és kíváncsian kapcsolta be a kijelzőt.

– Persze, bár ne lepődj meg, ha nem csak a vásárt fényképeztem vele.

– Mi mást fotóztál még? – sandított felém.

– Be kell valljam... – némi szünetet tartottam, mert eljött a pillanat, színt kellett vallanom: – Szóval Misty is velem volt.

– Misty? – nézett rám Giselle elkerekedett, érdeklődő szemekkel. – Nocsak!

– A buszon találkoztunk – mondtam olyan hangnemben, mintha gyónnék.

– Nem kocsival ment? Ez meglepő, főleg tőle.

– Látod. Képzelheted, én hogy megdöbbentem, amikor észrevettem.

– Sejtem... – húzta fel a szemöldökét.

– Szóval pár kép... nos, ő is rajta van, mert nem mindenhol engedtek fényképezni.

– Á, már értem! Hirtelen másféle képekre gondoltam – kacsintott egyet, de igyekeztem leplezni, hogy jó irányban képzelődött. Végül azért még mosolyogva hozzátette: – Igen, mondtam, hogy nagyon maradiak ezek a kézművesek. De inkább azt meséld, hogy volt valami köztetek?

– Volt... – sóhajtottam, ám nem tudtam Giselle szemébe nézni. Mintha egy megcsalást vallottam volna be. Talán már így is túl sokat árultam el.

– Szuper! Akkor jól éreztétek magatokat? És mesélj, mit csináltál tegnap, hogy el voltál foglalva? – kíváncsiskodott tovább.

– Nos... Szóval csak tegnap este értünk haza.

– Két napra mentetek? – lepődött meg. – Ilyen jó volt? Hogyhogy maradtatok még egy napot?

– Csak véletlenül, mert szombaton lekéstük az utolsó buszt, és inkább ott vettünk ki szállást. Nem akartam kocsit bérelni és egész este vezetni.

– Akkor ezért vagy így elvarázsolva! – mosolygott titokzatosan.

– Igen – csuktam be a szemem. – Régen éreztem már ilyet.

– Akkor mit szégyellsz rajta? – fogta meg a kezem.

– Mert nem tudom, mi jöhet ezután – néztem rá újra, bevallva a félelmemet.

– Azt senki sem tudja...

– Ráadásul pont neked mondom el – húztam el a szám bűnbánón.

– Kinek másnak? Hiszen barátok vagyunk, nem? – válaszolt őszintén.

– Persze, azok vagyunk, sőt... talán kicsit több. Legalábbis úgy gondolom.