Házinyuszi (Hangulatkeringő - 1. rész)

Videokonferencia

Reggel úgy tekingettem körbe az irodában, mint egy űzött vad, ami várja a közelgő vadászt, és a vég eljövetelét. A hátam begörbült, talán még a nyakam is behúztam. De a pallos csak nem akart eltalálni.

Délelőtt minden zajra füleltem, a hangos röhögések közül is mintha a nevemet hallottam volna ki. Nem tudtam a munkára koncentrálni, ügyféllel még véletlenül sem akartam beszélni.

Ebéd után kemény, felém közeledő kopogást hallottam, ami pár másodperc után abbamaradt. Tudtam, hogy ő állt mögöttem: a parfümje illata megcsapott, az édeskés felhő átölelt, aztán egyre szorosabban a torkom köré fonódott. Először nem mertem felnézni, de amikor már fojtogatni kezdett a levegő, megembereltem magam és megfordultam. Széles mosollyal magaslott felettem. „Ha ez a mosoly ölni tudna, halott lennék. Ha másképp nem, de minimum elolvadnék tőle. Jöhet a végső döfés!" – villant át az agyamon, felkészültem a halálra. – „Mire vár? Égessen szénné, rúgja szét a hamvaimat, vagy táncoljon a poraimon egy órán át. Csak szólaljon már meg!"

– Beszélnünk kell... – szólt lassan, hidegen, gyilkosan.

– Igen... – nyögtem fel, körülöttem minden elsötétedett. Az utolsó előtti leheletemmel még annyit kiböktem: – Hol?

– ...a Stephanie féle üzletről – mosolygott tovább rezzenéstelenül. Látszott rajta, hogy élvezte a helyzetet.

– Hogy... Kiről? – zavarodtam meg, erre nem voltam felkészülve. Hirtelen nem értettem semmit, az agyam végleg feladta a túlélésért vívott harcot. – Stephanie? Ki az?

– Szedd össze magad! Öt percen belül a kettes tárgyalóban leszek.

Diadalittas mosollyal az arcán távozott, peckes léptei szinte visszhangzottak a fejemben. Tudta, hogy a markában voltam, és úgy fogok táncolni, ahogy ő akarja. Bármikor összeroppanthat, amikor csak a kedvét leli.

Megszégyenülten, vörös fejjel kullogtam a tárgyalóba. A tegnapiak után meglepődve tapasztaltam, hogy a helyiségben csak ő várt. Más nő minimum testőrökkel vetette volna körbe magát, plusz két fő pisztollyal a bejáratnál, motozásra készen. Ezzel szemben ő csak a hivatali mosolyát vette elő, ami az esetemben megfelelt egy asztalra kitett fegyvernek. Értettem a célzást: ha nem vigyázok, egy mozdulattal lepuffant.

Miután becsuktam az ajtót, azonnal támadt:

– Te idióta! Hogyhogy ki az a Stephanie? – Némi gúnyt véltem felfedezni a hangjában. A prezentációs célokra is alkalmas televízió távirányítóját a kezébe vette, és a tenyerébe csapkodta. – Mi van, ha azt mondom: Giselle? Akkor máris beugrik a szőke ribancod, ugye?

Talpig vörösödtem, válasz nélkül, lesütött szemmel ültem le Mistyvel szemben. Ekkor megnyomott egy gombot, és bekapcsolta a tévét, majd a kihangosítót. Hirtelen megfagyott az ereimben a vér: „Beszélni fogunk Giselle-lel? Most? Fel sem készültem!" De alig futott át bennem a gondolat, amikor szőke jótevőm már be is jelentkezett:

– Sziasztok! – mosolygott a képernyőn. Vidám arca hirtelen nyugalmat is sugárzott egyben, biztonságot adott, mintha csak elfújták volna az aggályaimat. Felvetődött bennem a gondolat, hogy Misty előtte akar majd megalázni a mosdóban történtek után, de nem értem rá ezzel foglalkozni. Mi is látszódtunk a teljes kép jobb alsó sarkában, úgyhogy próbáltam jobb kedvet mutatni, nem akartam elárulni magam, miféle gondolatok nyomasztanak.

– Tegnap felmerült pár dolog, amit egyeztetnünk kellene... – kezdte Misty. Bólogattam, mint aki érti, miről van szó, de kukkom sem volt arról, miért hívtuk fel. Aztán, ahogy Démon elkezdte felvezetni a projektet, már jobban képbe kerültem.