Házinyuszi (Hangulatkeringő - 1. rész)

Megbeszélésen

Észrevétlenül jött el a hétfő, Mistyt a délelőtti megbeszélésig nem láttam. Amikor a tárgyalóhoz értem, az ajtó előtt pár kollégával beszélgetett. Combközépig érő sötétzöld ruhában feszített, formás lábait fekete harisnyába csomagolta, ami szemet vonzóan mintázott volt: pöttyök borították egészen a bokájáig. Ahogy gyanútlanul nyugtáztam a kellően vérpezsdítő látványt, akkor vettem észre, hogy cipő nem volt rajta, levette. Némileg meglepődtem ezen a lazaságon, hogy ennyire otthon érzi magát a cégnél. Bár ha senkit sem zavart, a részemről nem volt akadálya. „Talán feltörte a lábát az aktuális tűsarkúja, amiben reggel jött?" – merengtem el a formás boka felett.

A kis csoporthoz léptem, diszkréten köszöntem, de mintha meg sem hallották volna, megállás nélkül folytatták a szövegelést. „Akkor én már itt sem vagyok!" – álltam odébb a gondolatommal magamra maradva. Bosszantott, hogy megint levegőnek néztek, de úgy döntöttem, inkább másfelé terelem a gondolataimat. Mondjuk Gisellehez.

„Ez a nő milyen jól észrevette a jeleket, amiket küldtem! Lehet, hogy tényleg jobban kellene vigyáznom, mit mutatok magamból? Mert így tálcán kínálom magam Mistynek. Igaz, eddig pont ezt szerettem volna, mert úgy gondoltam, jobb nyílt lapokkal játszani, de az utóbbi időben kihasznált, és csak szórakozott velem. Igaza lesz Giselle-nek: nem kellene ennyire láttatni a gondolataimat."

Nem merenghettem tovább, mert a tárgyalóba indultunk. A helyiség hosszú alakú volt, középen egy nem túl széles asztallal, ami körül húsz ember kényelmesen elfért. Ez alkalommal csak tízen voltunk. Alig ültem le, velem szemben Misty foglalt helyet. „A francba!" – szorítottam össze a fogam, de ő rám se nézett, tovább folytatta a beszélgetést. Amikor bejött a főnök – aki az asztal túlsó végébe állt a prezentációhoz –, minden szem rá szegeződött, néma csend lett.

– Üdvözlök mindenkit! – kezdte a mondanivalóját. – Ugye mindenki elnémította a telefonját?

Általában csendes módban használtam a mobilom, de azért a biztonság kedvéért ránéztem. Akkor vettem észre, hogy üzenetem érkezett. Gondoltam, gyorsan elolvasom, hátha valami fontos dolog, ami az értekezleten is jól jöhet, mikor a feladóra esett a pillantásom: Misty küldte tíz perce. Nyeltem egyet, majd megnyitottam. Mint akit fejbe vertek, úgy fordult meg velem a világ. Az üzenetben egy kép volt, amit még reggel, az asztalánál készíthetett, pontosabban az alatt. Az üzenet csak ennyi volt: "Jó megbeszélést!", de kit érdekeltek a jókívánságok, ha a fotó önmagáért beszélt?

Enyhén szétnyitott combokkal ült a pöttyös combfixben, persze bugyi nélkül. „Kezdte elfogadni a fehérneműtlenséget, vagy a játék kedvéért hagyta otthon?" Nyeltem egyet, talán halkan fel is sóhajtottam. Alig szusszantam, amikor észrevettem magam és gyorsan bezártam a fotót. Mistyre néztem, de ő csak a főnököt bámulta meredten, miközben én az asztal alatt meredtem. Hitetlenkedve csóváltam a fejem: „Hogyan képes valaki ennyire elterelni a gondolatait vagy uralni a testét? Hiszen pontosan tudja, hogy az imént néztem meg a fotót. Mégis úgy tesz, mint aki észre sem vesz. Na jó, elég legyen!" – sóhajtottam fel legbelül.

Igyekeztem a főnökre figyelni, aki pár gondolatot osztott meg a cég jövőjéről. Szinte egy perc sem telt el a képtől való elszakadásom óta, azt éreztem, hogy szemből egy láb nyomkodja az ágyékomat. Óvatosan lenéztem, ki lehetett az. A fekete harisnyába bújtatott ujjak tulajdonosa határozottan, célirányosan tapogatta ki a nadrágom dudorait az asztal alatt. Mistyre néztem, aki továbbra is a főnököt bámulta, de a szempillája egy pillanatra megrebbent – ebből tudtam, hogy észrevette a nézésem. Fátyolos szemmel fordultam a bemutató felé, és kicsit beljebb húzódtam az asztal alá, teljesen az ölembe engedve a kutató talpát. Megadtam magam, bármit tehetett velem – bár eddig is elvette, amit akart.