Házinyuszi (Hangulatkeringő - 1. rész)

Újra a Vörös szobában

Mikor beléptünk a helyiségbe, Misty máris a fal mellett álló, X alakú kereszt felé indult, aminek minden ágán állítható bilincsek lógtak. Szó nélkül megfordult, és úgy emelte a kezét a béklyókhoz, mintha minden nap ez lenne az esti programja. A mozdulatai követelőzők voltak, a tekintete határozott és szúrós, mintha csak azt mondaná: „Gyere már ide! Mit vacakolsz?" A bilincseket a karjára és a lábára zártam, épp annyira, hogy ne vágja a bőrét. Mélyen egymás szemébe néztünk. Szelíden, megkönnyebbülten tekintett rám, mintha csak megkapta volna mindazt, amire eddig várt. Bólintva jelezte, hogy azt tehetek vele, amit akarok.

Egy szalagos ostort vettem a kezembe és megálltam előtte. Néztem feszes melleit, formás csípőjét, amit még jobban kiemelt a terpesszel. Gyönyörű látvány volt, igyekeztem a fejemben rögzíteni. Már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de megemeltem az ostort, és határozottan rászóltam:

– Csend legyen! Majd akkor beszélhetsz, ha engedem, különben verést kapsz!

A szobát mások nyögései, könyörgései, sírásai töltötték be, természetesen rájuk nem vonatkozott a szigorom. Határozottan Démon szemébe néztem, láttam benne a sóvárgást. Nem, nem kapja meg az erősebb ütéseket. Elé léptem, és a bojttal végigsimítottam a nyakától az álláig.

– Ma az enyém vagy, érted? – sziszegtem szigorú ábrázattal az arcához közel. Némán bólintott.

Nagyon szerettem volna már rácsapni a puha bőrére, de ki akartam éheztetni. „Nem hagyom, hogy irányítson!" – ez járt a fejemben. Láttam, mennyire vágyik már az első csapásra, mintha csak szomjazott volna rá. Kis nyöszörgést is hallottam a szájából. Cinikusan elmosolyodtam:

– Még nem – ingattam meg a fejem. Ekkor pillantottam meg egy kisebb lépcsőt nem messze, amit mozgatni lehetett. Elé húztam, és felléptem a tetejére. Pont megfelelő magasságba kerültem: a farkam a szájához tettem, majd ráparancsoltam:

– Nyisd ki! – Durcás tekintettel nézett rám, ezért rámordultam: – Ne makacskodj! Most az történik, amit én parancsolok! – Meglendítettem az ostort, ami a mellén csapódott. Egyből kinyílt a szája, ahová egy mozdulattal betoltam a farkam, majd rászóltam: – Szopd!

Továbbra sem mozdult. „Szóval csapásokat akarsz? Akkor ne várj hiába!" – húztam rá újabbat, ami a csípőjén csattant. Nem sok hallatszódott a jajdulásából, mert tele volt velem a szája. Engedelmesen a makkomra szívott, és előre bukva felhúzta a bőrt.

– Ez az, csináld! Szopd csak! – szóltam újra, és megemeltem a kezem arra az esetre, ha engedetlen lenne, de jó kislányhoz hűen dolgozni kezdett az ajkaival. Hajába túrva nyugtáztam a behódolását: – Helyes, folytasd, amíg nem szólok!

A tekintete belém égett: szájában a farkam, miközben a boldogságtól könnybe lábadt szemmel tekint fel rám. Egy pillanatra elkalandoztam: „Máskor is nézhetne így, amikor vele vagyok. Bár akkor állandóan ez a szopás jutna az eszembe, és azonnal végem lenne. De milyen jól csinálja! Nem erősen, és mégis szenvedélyesen, figyelve, hogy minden apró pontomat kellően masszírozza. Hát nem édes és imádnivaló? De várjunk csak! Most nem a hálószobában vagyunk, cukormázas romantikával leöntve, hanem egy szado-teremben! Akkor miért is finomkodom vele?" – eszméltem fel.

– Most szájbakúrlak! – sziszegtem, majd a hajánál fogva megragadtam, és a kereszthez nyomtam a fejét. A csípőmmel előre-hátra ritmusosan mozogva toltam be és húztam ki a keményre feszült farkam, alaposan megjáratva a nyelvén. Erősen szorította a száját, aminek meg is lett az eredménye: a viseltes makkom olyan érzékeny lett, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatott. Épp kihúztam volna a szájából, amikor szenvedéllyel rámszívott. Kegyelemdöfésnek ennyi elég is volt: a testére locsoltam a forró levet. Ömlött a mellére és az arcára, miközben még mindig a haját markoltam. A szájával újra és újra utánam kapott, hogy még többet adjak magamból. A végtelennek tűnő másodpercek után ritkultak a remegések, a lövések cseppekké csendesültek, hörögve kapkodtam levegő után. Úgy tűnt, alaposan kifacsartam magamból mindent. Végül a cseppektől maszatos szájához emeltem a még érzékeny makkom, és lihegve, de határozottan rászóltam: