Házinyuszi (Hangulatkeringő - 1. rész)

Mámoros órák

Kiléptem a vendégtérbe, és mintha mi sem történt volna, rezzenéstelen arccal visszaültem az asztalunkhoz. Szerencsére nem foglalta el más, és még a borunk is megvárt minket. Ahogy körbenéztem, egy feltűnő szőkeség nézett felém. „Mit akarhat vajon? Ráadásul társaságban ül" – néztem vissza rá. Nem értettem a dolgot, miért kezdeményezett ilyen feltűnően, aztán bevillant: lehet, hogy ő volt az egyik nő a mosdóban?

Gyorsan elkaptam a tekintetem, mielőtt a szemem elárult volna. Ekkor állt meg Démonka az asztal előtt:

– Itt akarsz ülni hajnalig? Nem megyünk?

– De... dehogynem! – álltam fel zavartan.

– A bort itt ne hagyd, ha már kifizettük!

A bejáratnál értem utol a kalandvágyó kisasszonyt, kezemben az üveggel.

– És most hová parancsolja? – kérdeztem viccesen, mire belém karolt:

– Csak bele a sötétségbe, a városba! – intett a levegőbe, mintha csak azt mondaná: „Ide nekem a világot!"

Jót mosolyogtam, hogy mennyire felszabadult lett. Az irodában mindig merev, hűvös és tartózkodó volt, akár egy üzletasszony. Bár ott is volt pár meglepő húzása, mint az az ominózus videokonferencia, vagy a főnöki értekezlet, de mások előtt mindig tartotta a két lépés távolságot. Erősen adott a külsőségekre, a megjelenésre. Itt viszont mintha egy teljesen más nő bandukolt volna az oldalamon vidáman, nevetgélve. Tényleg úgy érezhette magát, mintha az övé lenne a mindenség.

Elmosolyodtam, hogy mennyire átváltozott mellettem. „Vagy csak én nem ismertem eddig? Ez a nő tényleg olyan, mint egy hullámvasút: hol fent, hol lent, kevés kiszámítható résszel. Tudnék vele élni? Ezekkel a szélsőséges ingadozásokkal? Alig egy napja vagyunk együtt, és máris annyi élményt kaptam tőle, amennyit más egy év alatt tapasztal. Eddig a békét kerestem, a biztonságot, de vajon nekem való a langyos víz? Mégis ideje lenne kimásznom a komfortzónámból? De mi lesz, ha túlságosan kifáraszt ez a pörgés? Vagy ő csillapodik le előbb?"

Észrevehette, hogy elkalandoztam, mert hirtelen megálltunk, és szembe fordult velem:

– No, most min somolyogsz? – faggatott csillogó szemmel. Ekkor jöttem rá, hogy igaza volt, tényleg mosolyogtam. – Mi járt a fejedben?

– Ó, semmi különös, csak elmerengtem kissé, kedves kalandornőm – tereltem, majd egy halvány puszit adtam a szájára. Úgy szerettem volna már megcsókolni, de tartottam magam a megállapodásunkhoz, nem akartam elrontani ezt az estét.

– Akkor ma már ne kalandozzunk többet? – kérdezte kíváncsian. Felnevettem, és az órámra mutattam:

– Sajnos nem sokáig tehetjük, mert mindjárt éjfél lesz!

– Ó, de kár! De tudod mit? – Úgy fel volt pörögve, mint a Duracell nyuszi. – Kivárjuk az éjfélt, és utána folytatjuk, hiszen akkor már holnap lesz, nem?

– De, az lesz! Micsoda penge logika! Látom, még nem ittál eleget – vigyorogtam, miközben megemeltem az üveget. – Itt van, húzd meg!

– Le akarsz itatni? – nevetett, majd elvette a bort. Felsóhajtottam, mert ahogy az üveg száján csücsörített, az a mosdóban látott szopására emlékeztetett.

– Hé, elég lesz! – nyúltam a palackért, mire azt elhúzva előlem, Misty heves tiltakozásba kezdett:

– Mi van, sajnálod tőlem?

– A francot! De hagyjál nekem is!

– Neked mára elég volt! – tolt el magától, védelmezőn szorongatva az üveget.