Házinyuszi (Hangulatkeringő - 1. rész)

Csak egy bugyi

„Első dolgom lesz swingert keresni. Eddig ő bizonyított és nagyon sokat adott, rajtam volt a sor, hogy megtartsam az ígéretem" – döntöttem el.

Sóhajtva léptem ki a tárgyalóból, és visszamentem a helyemre. Láttam, amint Misty ügyfele megjött, majd elvonultak a tárgyalóba. Ha tudná a szerencsés ember, mit takar a kollegina ruhája, akkor nem megbeszélnének. „Tud bánni a testével, nyugi!" – csitítgattam magam. Elhessegettem a vad gondolatokat, és a célra összpontosítottam: keresnem kell egy tuti klubot. Már épp beírtam volna a keresőbe a kulcsszavakat, amikor észhez tértem: munkahelyen mégsem nézhettem swinger után, mert egy céget átfogó, rapid ellenőrzés azonnal kiderítené.

Reflexből a zsebemhez nyúltam, hogy elővegyem a telefonom, amikor finom anyagot éreztem az ujjam alatt. „Hoppá! A bugyija nálam maradt!" – hasított belém a felismerés, majd elmosolyodtam: „Így jár az, aki szélvészként hagy ott a tárgyalóban. Lehet, hogy észre sem vette?"

Alig vártam, hogy a megbeszélése végén friss levegőt szívjon, azaz cigizni menjen a teraszra, ahogyan azt általában szokta. Szerencsémre ezúttal sem történt másképp. Bár az egyik kolléga kint volt, ez nem zavart meg abban, hogy leüljek az egyik fotelbe Mistyvel szemben. Pár másodpercig figyeltem, hogy sejti-e mit akarok, de az arca nem árulkodott. Úgy döntöttem, kérdéssel nyitom a tapogatózást:

– Na, hogy ment?

– Ez egy idióta – szívott egyet, majd felfelé fújta. –, de úgy néz ki, összejön. Csak nagyon kekec.

– Aham – hallgattam vigyorogva. Tehát nem sejtett semmit.

– Ez olyan vicces szerinted? – kérdezte tettetett felháborodással.

– Nagyon – széles vigyorral mosolyogtam, legszívesebben felnevettem volna, de nem akartam elrontani a játékot.

– Szóval vicces... – szívott újra a cigiből. – És mondd, mi olyan nagyon vicces?

Kihasználtam, hogy a kolléga épp félrenézett, és a zsebemből kivillantottam a bugyi sarkát. Misty szeme elkerekedett, szinte azonnal nekem esett volna, hogy visszaszerezze a modern kori erényövét. Már épp emelkedett volna a helyéről, de útközben meggondolhatta magát, mert végül csak szúrós tekintettel gyilkolt, és nem jött ki hang a torkán.

– Mondom, hogy az – teli pofával vigyorogtam rajta, és a reakciója után tudtam: mégsem adhatom neki vissza. Legalábbis nem azonnal.

Fészkelődni kezdett a helyén, mint akinek a tudat teszi kényelmetlenné a bugyitlanságot. Kínosan igazgatta a szoknyáját, mintha takarni szeretné magát, vagy épp bokáig húzná az anyagot. Ujjával alig észrevehetőn hívogatni kezdett, hogy szolgáltassam vissza a csipkés zálogot. Mosolyogva ráztam meg a fejem, majd a bugyiját visszagyűrtem a nadrágzsebbe. Misty összehúzta a szemét, elborult tekintettel gyilkos pillantásokat lövellt felém.

– Jól van! – sziszegte alig hallhatóan, majd újabb slukkot szívott a cigarettából. Mulattatott, hogy végre én irányítok, még ha rövid időre is.

Miután kifújta a füstöt, a száját összeszorította. Látszott rajta, hogy visszavágóra készül. A kollégára nézett, aztán amikor az elfordult tőlünk, kijjebb nyitotta a combjait. Nem feltűnően, de épp annyira, hogy teljesen beláthattam az ajkakig. A vigyor ráfagyott az arcomra. Nyeltem egyet. Ekkor a sráchoz fordult:

– Te Steve! Mikor ülünk le megbeszélni azt az új weboldalt?

A kolléga azonnal fellelkesült:

– Ráérek, felőlem akár most is...

– Ennek igazán örülök! Szuper! – szívott még egyet Misty, majd felállt. – Szerintem szabad a tárgyaló. Még foglalni sem kell.

– Oké – szívott egyet Steve is, majd elnyomták a csikkeket. – Mehetünk!

A gyilkos tekintetet ezúttal én vettem elő: úgy nézhettem utánuk, mint Cézár, akit abban a pillanatban szúrtak le. Ráadásul Misty egy pillanatra visszafordult, majd bájolgó hangon, széles mosollyal annyit dobott felém:

– Pá, akkor majd legközelebb! Jó szívást!

Bosszantott, hogy ha Steve előbb bement volna, szimplán visszaadtam volna a zálogot. „Jól van, csak azért sem fogom megkeresni! Jöjjön és kérje vissza, ha kell! Ő is gyerekesen viselkedett, nem csak én. De ez már elvi kérdés! A tangája lett az a zálog, amit akkor kap vissza, ha kibékülünk" – dohogtam magamban. Bosszantott, hogy megint fölém kerekedett.

Vártam, hogy a munka végén hozzám jöjjön, és visszakérje a csipkecsodát, de nem jelentkezett. A nap végére már megenyhültem, és úgy gondoltam, ideje elásni a csatabárdot. „Szóval a hegy nem megy Mohamedhez" – elégeltem meg, és az asztalához indultam. De hiába a légből kapott jóindulatom, meglepődve tapasztaltam, hogy már sem ő, sem a táskája nem volt a helyén.

– Misty? – kérdeztem a szomszéd helyen ülő srácot.

– Már egy fél órája elment.

– Hová? Haza?

– Gondolom... Annyit mondott, holnap jön.

„A francba! Most mi legyen? Nálam a bugyija, ő meg hazament anélkül. Holnap tutira kivégez. Ez olyan biztos, ahogy a föld gömbölyű. Vagy mégsem? Hiszen hallottam a laposföld hívőkről, akik szerint... Áh, hagyjuk! Nekem annyi."

Nem tehettem mást, vártam a másnapot, mert a címét nem tudtam, hogy jó futárként házhoz szállítsam a falatnyi fehérneműt.