Házinyuszi (Hangulatkeringő - 1. rész)

Hosszú az út

A busz fél nyolckor indult a jegy szerint, ezért korábban ébredtem fel, mint ahogy általában szoktam. Bár felkelésnek nem nevezném azt, ahogyan laposkúszásban elhagytam az ágyat. Kávézás közben kinyitottam az ablakot: az idő kellemesen hűvösre fordult, nem volt az a gatyaszaggató, döglesztő meleg. Zúgó fejjel pakoltam be némi enni-, és innivalót a hátizsákba. Farmert és inget kaptam magamra, amihez sportcipőt húztam. „Elvileg sokat mászkálok majd" – morogtam legbelül. Egy könnyebb, laza kabátot is találtam az egyik szekrényben, amit bevágtam a táskába, hiszen ki tudja, milyen idő lesz ott, ahová megyek. Nem értem rá utánanézni a helyi időjárásnak, ahogy más sem érdekelt, csak vigyenek célhoz, és hagyjanak ott. A vásárban talán magamhoz térek.

Zombi ábrázattal, félig kómásan álltam sorba a buszhoz. „Tényleg jó, hogy nem kocsival indultam el, mert az első árokban kötnék ki" – ismertem el magamban Giselle előrelátását. Alig vártam, hogy elnyújtózhassak a busz ülésén.

Szerencsére korán fel lehetett szállni, nem kellett sokat ácsorognom. Sikerült megcsípnem a magamfajta, másnaposoknak való helyet: a legutolsó sorban lévő sarkot, ahol biztosan nem zavarhatott senki. „Elkuckózom itt három órát oda és vissza, és legalább kipihenem magam" – néztem körbe. A barátságos külsőmmel valószínűleg nem lehettem túl bizalomgerjesztő, mert az utánam felszállók inkább a jármű elejét preferálták.

Elővettem a kabátot, és a fejem alá gyűrtem, a táskát hanyagul mellém tettem, hogy véletlenül se jusson eszébe senkinek mellém ülni. A kezemmel átfogtam, nehogy lenyúlja egy vakmerő, enyves kezű utas. „A sofőr pedig úgyis felébreszt majd, ha odaérünk" – legalábbis bíztam a jóindulatában.

Alig kezdtem el a szundikálást – talán néhány percet, esetleg többet aludhattam –, amikor egy éles hang zökkentett ki a mély bódulatból:

– Szabad itt egy hely?

– Persze – motyogtam kábán.

Ki sem nyitottam a szemem, úgy vettem a táskám az ölembe. Még morogtam is magamban, hogy ennyire nem lehet tele a busz, hogy pont mellém akart ülni valaki. „Ennyit a pihenésemről, hogy húzná magát karóba" – tettem hozzá.

Hirtelen egy illatfelhő puffant le mellém. Kisandítottam: formás combokat pillantottam meg, melyek csizmában és harisnyában végződtek. Ahogy egyre feljebb nyílt a szemhéjam, egy virágos ruha bontakozott ki előttem, rajta fehér kabát vagy zakó. A tekintetem még feljebb kalandozott, hogy megtudjam, ki lehet ez a bűbáj, ez a főnyeremény ebben a dögös szerelésben. „Végre egy nekem való nő! Mi jót tettem, hogy ilyen szerencsével áldott meg a sors? Már megérte busszal jönnöm!" – sóhajtottam némán.

Hirtelen akkorára nyitottam a szemem, hogy még az ülésben is ugrottam egyet. Démonka ült mellettem vigyorogva.

– Jó reggelt! – bájolgott, kivillantva a gyöngyfogsorát.

– Jó... reggelt! – nyögtem ki az ablak felé hátrálva, mint aki szellemet lát. „Tuti, hogy álmodom! Csípjen meg valaki, vagy kiugrom az ablakon!" – pánikoltam legbelül.

– Csak nem a vásárra? – szemmel láthatóan mulattatta, hogy meglepődtem.

– De, oda – pislogtam, és megböktem a mutatóujjammal. Nem volt álom, tényleg ő ült mellettem.

– Én vagyok az – nevetett rajtam. A meglepetés továbbra is sokkolt, csak annyit nyögtem ki:

– És te? Hová mész?

– Ahová te. Ez a busz a vásárra visz, nem tűnt fel? Különben láttalak lentről, ahogy aludtál, szinte felkenődtél az üvegre. Majdnem úgy, mint most, csak épp az üveg felé fordultál. Viccesen néztél ki. A buszon aludtál az éjszaka?