Házinyuszi (Hangulatkeringő - 1. rész)

Kivágott jelenetek - A búcsú

– Tudod, hogy hiányozni fogsz! – sóhajtottam fel, majd lehúztam az első vodkát. Keményen megkaparta a torkom, krákogtam párat.

– Tudom – mosolygott szeretetteljesen Giselle.

Nem bírtam a tekintetét, az asztalt és a poharat néztem szemlesütve.

– És ha mégis megkereslek?

– Mondtam már: nem válaszolok!

– De amikor jön a karácsony, ott leszel a klubos buliban, hiszen meghívtál...

– Nem megyek le, mert tudom, hogy képes lennél ott is keresni. – Átnyúlt, és a poharat tartó ujjaimat elhúzva morzsolgatni kezdte. – Bírd ki. Nekem is nehéz! Megkedveltelek, te hős szerelmes!

– Hős szerelmes? – kuncogtam keserűn.

– Igen. Egy nagy fiúcska, aki még mindig nem nőtt fel, és talán nem is fog soha.

– Nem is akarok.

– Ezért imádlak. De nem lehetsz mindig kisfiú! – szomorú volt az arca, a szeme folyamatosan könnyes volt, de nem sírta el magát.

– Ahogy szerelmes sem lehetek az én koromban...

– Ne légy buta! Miért ne lehetnél? Persze nem biztos, hogy az illető észreveszi – szakadt fel belőle egy mély sóhaj.

– Igen, a legtöbbször nem veszi észre, vagy nem akarja – vettem nagy levegőt.

– Látod, itt ülünk, mint két mélabús szerencsétlenség! – kuncogott. Az első könnycsepp végiggördült az arcán, amit a mutatóujjammal töröltem le. – Nocsak, egy igazi úriember!

– Hagyd már! Én is mindjárt elsírom magam! – húztam el a szám.

– A férfiak nem sírnak! Ezt mondják.

– Dehogynem! Te tudod a legjobban! – válaszoltam, mire meglepődött:

– Honnan tudhatnám?

– Te, aki ilyen tapasztalt vagy...

– Hagyd már! – ismételt engem. – Dehogy!

– Te vagy a megtestesült nő. Hibátlan!

– Pedig van rajtam hiba bőven – hajtotta el a fejét szipogva.

– Nem külsőre, hanem összességében értettem – álltam ki a véleményem mellett, mert szívből ezt éreztem.

– Fejezd be, vagy vigasztalhatsz egész este! – legyintett felém. Próbálta tartani magát, de nehezen ment.

– Ma úgyis sírós estet tartunk, nem? – ültem át a mellette lévő székre és oldalról megöleltem. Felém fordulva sírt csendesen, átölelte a nyakam.

– Most jól összevizeztem az inged – nézett rám duzzadt szemmel.

– Oda se neki, megszárad! – vigasztaltam, miközben a haját simogattam és néztem őt. „Milyen erős, de mégis mennyire törékeny! Mélyen a szívembe lopta magát."

– Elég legyen, lapozzunk! – próbált szipogva elfordulni, majd kuncogni kezdett.

– Mi történt? Mi jutott az eszedbe? – néztem rá furcsán.

– Semmi, csak megint a jó Frank – bújt ki a karomból.

– Frank? Miért?

– Mert egyszer ő is itatta az egereket.

– Frank sírt? – lepődtem meg.

– Egyszer igen. Bár ő nem szomorúságból.

– Hanem? – egyre kíváncsibb lettem, az előbbi bánatot mintha elfújták volna.

– Szóval a klubosokkal egy kellemes pikniket tartottunk...

– A hagyma! – máris levágtam a témát.

– Igen, de nem úgy, ahogy gondolod! Várj egy picit! – nyugtatott, az arca kezdett felderülni, majd megtörölte az orrát. – Szóval igen, hagyma, de kezdem az elején. Főzőcskézésre jöttünk össze az egyik hétvégén. Frank persze megint bizonyítani akart: hogy ő süti a legjobb marhát a környéken. Nem értettük, hogy mit kell azon sütni, hiszen grillezni mindenki tud, de ő ragaszkodott hozzá, hogy az övé egyedi lesz. Bepakoltuk a piknikhez való cuccokat, és kimentünk az erdőbe büdösíteni. Lehet, hogy a mókusok nem örültek nekünk, de legalább nem a lakást füstöltük össze, és amúgy is jó levegőn voltunk. Elég mélyre mentünk az erdőben ahhoz, hogy ha valaki meztelenkedni szeretett volna, akár azt is megtehette.

Lelkesen bólogattam, kíváncsi voltam Frank újabb őrültségére. Giselle szemében vidámság gyúlt, miközben tovább mesélt:

– Leparkoltunk, kipakoltunk. Persze kész hadifelszereléssel készült, mert hozott grillt, szenet, olajat, még a húsokat is ő maga válogatta. Büszkén mutatta körbe mindenkinek, az orrunk elé lógatta, hogy nézzük meg. Elismerem, tényleg szép darabok voltak. Valami farmertől vette, állítólag. Mi viszont tudtuk, hogy ez a nap sem telhet el ugratás nélkül, és ki más lenne a célpontunk?

– Naná, hogy Frank! – vágtam rá.

– Még szép! A jó Frank persze semmit sem sejtett. Mi is vittünk mindenféle alapanyagot, köztük például hagymát, amit mellette pucoltunk és szeleteltünk fel. Azt vettük észre, hogy Frank állandóan a kezét és a szemét dörgöli a felszálló füst, vagy a mellette pucolt hagyma miatt. Nem tudtuk eldönteni, mi lehetett az oka, hiszen semmit sem szólt ez a büszke ember. Máris tudtuk, mivel ríkathatjuk meg szegényt. Maradt még pár fej hagymánk, azok közül az egyiket megpucoltuk, de nem vágtuk fel. Azt ugye tudod, hogy ha levágod a hagyma gyökerét, akkor ott levet enged, és amiatt könnyezel?

– Persze! – bólogattam, mert már sejtettem mi lesz a poén, de alig vártam, hogy Giselle elmondja.

– Azt mindig az utolsó pillanatban vágtuk le. Az egyik csaj, aki a hagymát pucolta, Frank felé fordult, és bedörzsölte a kötényének azt a részét, ahová a főszakácsunk állandóan a kezét törölte. Persze ez önmagában túl feltűnő lett volna, ezért bájolgás és puszik közepette vonta el a figyelmét, miközben a fülébe suttogta, hogy 'De finom illata van ennek a húsnak!' vagy 'Milyen jól néznek ki!'

– A női fifika... – vigyorogtam.

– Az hát! Ugye milyen jók vagyunk ebben? – kacsintott a szőkeség, majd lelkesen folytatta: – Alig vártuk, hogy megint nekiálljon törölgetni a kezét és a szemét. Észrevétlenül gyűltünk köré, egyre közelebb. Sok kíváncsiskodó módjára bele-beleszóltunk, hogy 'Nem lesz ez égett? Nem lesz túl füstös? Jó lesz már?' Ettől ideges lett, és nekiállt szemet dörzsölni. Egy pillanat múlva már óbégatott. Mindent eldobott a keze ügyéből, kivéve a lapátot, amivel a húst forgatta. Persze ártatlanul kérdezgettük: 'Csak nem megcsípett egy bogár? Mibe léptél bele?' De csak ordibált, hogy a szemébe ment valami. Megnézni nem engedte, a réten kergetőzött önmagával, kezében a lapáttal, miközben felváltva azt kiabálta, hogy 'Jaj, a szemem! Jaj, a hús!'

Dőltünk a nevetéstől, ahogyan szerencsétlen Franket elképzeltük lapáttal rohangálva az erdőben.

– Végül leültettük szegényt, hogy megnézzük a szemét, de addigra kikönnyezte. Még egy ideig piroslott utána a szeme, a hús sütését is más fejezte be. Aznap megint nem aratott babérokat szegény feje, de akkor is imádjuk.

– Hát ez jól esett! – vettem nagy levegőt a nevetés után. – Jaj, hogy hiányozni fognak majd ezek a történetek!

– Mesélek még, de majd csak fél év múlva, ha addig kibírod...

– Kibírom. Tényleg! Mindent megérnek ezek a beszélgetéseink – fogtam meg a kezét bátorítón mosolyogva, mintha csak magamnak mondtam volna erősítésként.

– Nekem is – súgta.

– Köszönöm! – adtam végül egy csókot a kezére.