Házinyuszi (Hangulatkeringő - 1. rész)

Kivágott jelenetek - Séta a parkig

– Mit mond a térkép, mennyi van hátra? – jött közelebb Démonka.

– Csak nem sietsz valahová? – húztam el a telefont, miután megnéztem, merre kell mennünk.

– Nem, de eltévedni sem szeretnék.

– Bízd ide magad, nem fogunk eltévedni! – legyintettem fölényesen.

– Komolyan mondod, hogy odatalálunk? – nézett rám kétkedve.

– Persze, itt a sarkon jobbra kell fordulnunk – mutattam az irányt.

– Jobb, ha én nézem a térképet, már látom.

– Azt hiszed, hogy nem elég jó a memóriám? Vagy netán tévedne a GPS? – álltam meg, mire visszafordult:

– Ó, nem is tudom, ki felejtette el a múltkor a megbeszélésünket.

– Milyen megbeszélésünket?

– Hát ez az! Erről beszélek!

– Nem is volt megbeszélésünk! – ráztam a fejem.

– Lett volna, csak ugye a szemeidet megint máshol hagytad.

– És ugyan ki tereli el mindig a figyelmem? – fordultam felé szemrehányón.

– Hát nem is én! – legyintett, majd elindult. De nem hagytam magam, és utána kiáltottam:

– Persze, mert Miss Tökéletes sosem hibás! Ó, várj csak! Ki nem küldte el az emailt?

Úgy libegett előttem, mintha meg sem hallotta volna, mit mondtam. Miután átmentünk a zebrán, annyira loholni kezdett, mintha csak elkésne valahonnan.

– Nem várnál meg? Lassítanál? – szóltam utána.

– Ó, csak nem a nyugdíjas klub elnöke reklamál? – fordult vissza. – Járókeretet ne adjak?

– Csak nem lekésed a célszalagot? A végén még megnyered a maratont! – lihegtem.

– Ha ilyen tempóban haladunk, a park ásít egyet, és elmegy aludni. Mire odaérünk, talán már nem is lesz ott – viccelődött.

– Megvár az minket, ne aggódj! Rohanni meg nem fogok a kedvedért! Ez nem séta, hanem rohanás!

– A tötymörgés sem séta! – vágott vissza morcos arccal.

– Akkor találjuk meg a közös tempót! – nyújtottam utána a kezem. Kissé hevesen, de hajlandó volt elfogadni, és belém karolt.

– Rendben, de ne húzz vissza! – figyelmeztetett

– Te meg ne vonszolj! És ahelyett, hogy veszekednénk, inkább nézzük a kirakatokat és épületeket.

– A kirakatok olyanok, mint otthon, mit nézzek rajta?

– Mondjuk a ruhákat? Te hogy nem tudod élvezni a sétát?! Felőlem akár a napot is nézheted, csak lazulj már kicsit! Ráérünk, az idő szép...

– Jól van, értem – morcoskodott kicsit.

Egy gyors puszit adtam az arcára, amitől mintha megenyhült volna, és halvány mosolyra húzta a száját. Pár lépéssel később a fejét a vállamnak döntötte, majd csak annyit mondott:

– Sétálunk csak úgy. Ilyet eddig még nem csináltam. Érdekes... Tudtad, hogy nem is olyan rossz veled?