Házinyuszi (Hangulatkeringő - 1. rész)

Kivágott jelenetek - Kis piros semmiség

– Nézd, azt a ruhát! – mutatott hirtelen egy kirakat felé.

– Mi van vele? Piros és egyszerű – vontam meg a vállam.

– Hát nem látod, milyen jól néz ki?

– Nem tudom, szerintem semmi különleges nincs benne. Te sem vagy benne, mint extra.

– Még nem, de el tudnád képzelni rajtam ezt a ruhát?

Alaposan meggusztáltam a testét pár másodpercig – ha már külön megkért rá, és szabadon tehettem. Ki nem hagytam volna az alkalmat. De akárhogy fantáziáltam, nehezen képzeltem el rajta azt a piros semmiséget.

– Inkább meztelenül tudnálak... – sóhajtottam.

– Most ne vetkőztess, hanem öltöztess! Áh, hagyjuk! – legyintett. – Nyitva vannak vajon?

– Vasárnap?

– Miért ne? Hátha egy túlbuzgó kínai. Nézzük meg! – húzott maga után.

Pechemre a bolt nyitva volt. Úgy tűnt, a mazochista eladó tényleg arra várt egész nap, hogy Miss Tökéletes betérjen hozzá. Nem gondoltam volna, hogy megéri neki a pult mögött ácsorogni, de jelen esetben mégis betértek hozzá a balekok, azaz mi. Senki más nem lézengett a pár négyzetméteres üzletben.

– Láttuk azt a piros ruhát a kirakatban, megnézhetnénk? – kezdte izgatottan Démonka.

– Persze – vonta meg a vállát a fiatal eladóhölgy, aki nem volt túl lelkes vagy segítőkész, sem kínai. A szemüvegét feltolva végigmérte Mistyt, aztán eltűnt egy függöny mögött.

– Most komolyan megveszed? – néztem rá hitetlenkedve.

– Ha jó, persze. Miért ne?

A következő pillanatban feltűnt a hölgy egy megfelelő méretű ruhát tartva a kezében. Démonka majdnem tapsikolt örömében. Maga elé tette:

– Na? Még így sem tudsz elképzelni?

– Mondjuk... – bólogattam elgondolkodva, mert tényleg egészen jól mutathatott volna benne.

– Akkor felpróbálom, szabad?

– Persze, ott hátul! – mutatott a sarokba az eladó, ahol egy másik függöny volt.

– Mindjárt jövök! – hagyott ott csillogó szemmel a fülke előtt. Halványan láttam a körvonalát, amint lehúzta magáról a virágos ruhát, aztán felvette a másikat. A következő pillanatban elrántotta a függönyt. Megdöbbenésemben az állam keresgettem.

– Na? – kérdezte ujjongva. Az anyag úgy feszült a testére, hogy minden idomát kellően kiemelte, még az alatta meglapuló harisnya középső nyílását is.

– Nem szűk egy kicsit? – nyaltam meg a szám szélét.

– És az baj? – kérdezett vissza, mert azonnal levágta, hogy mennyire felhúzta az agyam.

– Bajnak nem, de így mégsem mehetsz ebben az utcára! Most sem!

– Nem? Jó, akkor nem utcára veszem fel, csak ritka alkalmakra – kacsintott vidáman.

Megszédültem a hirtelen rám törő adrenalintól. Ha kettesben lettünk volna, biztosan felnyársalom ebben a ruhában. „Hogy lehet egy ilyen semmi piros ruha ennyire vadító rajta?" – ámultam továbbra is. Kétségkívül kellett bele Démonka, ő volt benne az extra.

– Jó, ezt úgy veszem, hogy megveszem – vigyorgott elégedetten, a tekintetem árulkodó volt.

– Céges bulira sem! – szóltam a függöny mögé.

– Miért ne? – cukkolt tovább.

– Akkor nem állok jót magamért...

– A lényeg, hogy jót állj, nem? – húzta vissza a virágos ruhát, legalábbis a mozdulatai alapján erre gondoltam.

– Persze, jót, aztán lebukunk, engem meg kirúgnak.

– Nyugi, tudlak vezetni!

– Ilyen ruhákkal biztosan. A farkamnál fogva – nyugtáztam az állítását, ekkor húzta el a függönyt.

– Csak bízd ide! – simította meg az arcom, majd az eladónőhöz lépett, és a pultra tette a ruhát: – Akkor ezt kérném!

Miután fizettünk, és az utcára léptünk, nevetve mondta:

– Na, ezért már megérte eljönni!

– Miért? Másért nem? – céloztam magunkra és az élményekre.

– Ó, dehogynem, te szépfiú, de egy ilyen ruhának úgy tudok örülni! – szinte ugrált a kezemet fogva.

– Gondolom. Mondjuk nem állt rosszul...

– Ugye megmondtam? Tegnap este még hallani sem akartál arról, hogy ruhát vegyek!

– Este nem volt nyitva egy bolt sem.

– Ahogy ma sem, mert vasárnap van, igaz? – mutogatott a bolt irányába.

– Oké, kivételesen találtunk egy mazochista boltost, akinek megéri egy vevőért nyitva lennie – tettem fel a kezem megadóan.

– De látod, már megérte neki.

– Ah! – néztem az égre. – Mégis a korábbi busszal kellett volna hazamennünk!

– Nem, nem! – rázta a mutatóujját. – Miért akarsz rosszat szegény szemüvegnek?

– Kinek?

– Az eladó csajszinak. Ma legalább ő is boldog lehet!

– Mert úgy nézett ki, mi? Szinte sugárzott a boldogságtól...

– Tudod mit? Nem érdekel! Én boldog vagyok ezzel a ruhával, és jobb is, hogy nem mentünk haza korábban! – csilingelte vidáman, miközben elégedetten vigyorogva sétált előttem, és a szerzeményét lóbálta.

– Rendben, legyen így! Akkor most merre?

– Irány a cipőüzlet! – mutatott egy távoli bolt felé.

– Adja az ég, hogy ne legyen nyitva! – rimánkodtam magamban. – Kellett ez nekem?