Házinyuszi (Hangulatkeringő - 1. rész)

Vásári játékok

Ahogy megálltunk, a tömeg azonnal elindult az ajtó felé, mintha csak lemaradnának valamiről. Mi a sor végén szálltunk le a buszról. Odalent kellemes, napsütéses idő fogadott. Egy utcában álltunk meg, nem ismertem a környéket.

– No, most merre? – tettem fel a kérdést, mire elég egyértelmű válasz jött:

– A tömeg után, valószínűleg ők is oda mennek – vigyorgott diadalmasan. Keserűen húztam el a szám: megint előbb beszéltem, mint ahogy gondolkodtam volna.

Merengve ballagtunk egymás mellett, kirakatokat nézelődve, de nem kézen fogva. Próbáltam kérdezősködni, hogy vajon mi merre lehet, ha már ismerős errefelé, de alkalmi idegenvezetőmtől csak rövid, kitérő válaszokat kaptam.

Az előttünk ballagó csoport befordult a sarkon, és egy térre értünk ki, ahol nagyon sok pavilon volt. Mintha egy díszes, hatalmas piac lett volna. A tömeg épp elviselhető méretet öltött, itt-ott kis csoportosulások alakultak ki. A fából összetákolt árusítóhelyek mindegyike egyéni díszekbe volt öltöztetve, nem láttam két egyformát. Összhatásban már-már giccsesnek tűnt a vásár, mint egy túlöltöztetett karácsonyfa. Elég nagy területen helyezkedett el, de szerencsére az utcák sem voltak kicsik, kényelmesen lehetett középen haladni.

„Ebben a kavalkádban biztosan el lehet tölteni egy egész napot! Ami itt nem kapható, az sehol sem" – állapítottam meg. Talán még műszaki dolgokat is árultak, sőt: pár ipari gép is feltűnt a távolban.

– Végre megérkeztünk! – karolt belém partnernőm lelkendezve, majdnem ugrálni kezdett örömében. A hangoskodásának, illetve rövid ruházatának köszönhetően pár férfiszem azonnal végigpásztázta kiváló vonalait. Szerencsére a harisnyán szakított lyuk nem látszódott ki. „De ha valami véletlennek köszönhetően mégis tovább szakadna, majd legfeljebb kap tőlem másikat" – döntöttem el.

Az első pavilonokhoz érve újabb meglepetés ért: igaza volt Démonkának, mert már karácsonyi díszek is kaphatók voltak. Olyan darabok, amiket korábban a boltok polcain nem láttam. Gyönyörű kézműves munkák lógtak amerre csak néztem. Első csodálkozásomból felébredve eszembe jutott a kezemben lévő fényképező, amit Giselle bízott rám. Gyorsan bekapcsoltam, és lőttem pár képet, ahogy egy jó turistához illik. Ekkor éreztem, hogy valaki meghúzza a kezem. Misty volt az:

– Gyere már! Itt akarod tölteni az egész napot?

Az órámra néztem: fél tizenegy múlt, tényleg bele kellett húznunk.

Délre csak az egyik sorral végeztünk, szinte mindenről készült kép: sütemények, asztali díszek, terítők, mindenféle haszontalan szépségek, de még húsospultok is lencsére akadtak. Nem tudtam, hogy Gisellenek mi kell a kézműves cuccokon túl, ezt elfelejtette mondani, amikor odaadta a gépet.

A második soron már jó pár pavilont elhagytunk, amikor az egyik kézműves, akinek a standján fafaragásos termékek voltak, észrevette, hogy az áruját fotózom. Sötét tekintettel nézett rám, és fenyegető mozdulatokkal indult felém a pult mögött:

– Ne fényképezzen, ha kérhetem! – szólt erélyesen.

Azonnal elengedtem a masinát, ami – hála a nyakpántnak – a hasamon puffant. Gyorsan tovább léptünk, és az út középső része felé húztam kísérőmet. Amikor némileg oszlott a tömeg, a szemébe néztem:

– Így nem lesz jó. Próbálok jó képeket készíteni, de ha nem szabad, akkor fotó sem lesz. Takarnod kellene az eladók elől. Oké?

– Rendben – bólintott –, de azért, mert egyvalaki szólt, attól még ne legyél beszari!