Anya mellettem ül, és vezet én pedig mellette. A kocsiban zene szól és nevetünk valamin. A Nap fénye besüt a kocsi ablakain.
Anya felém fordul és mond valamit, amit nem hallok, csak egy kerég gumiának a csikorgása és hangos ütközését észlelem, majd csak cafatok belőle. Minden sötét volt, aztán homályos. Szirénákat hallom magam körül, de nem tudom, hogy mi történt, mert utána már semmit sem láttam. Fáj a szemem és a fejem.
Ki akarok menekülni, de a lábam beakadt valahova és nem tudom kihúzni. Nem tudok kimenekülni. Kétségbeesetten próbálkozok, de semmi.
Az erőm elfogy és eldőlök. Még hallom pár férfi kiabálását és két erős kéz megragad.Felriadtam.
Ismét ez a rémálom...
Mindig ez van. Már egy éve.
Egy évvel ezelőtt történt, mégis olyan, mintha tegnap lett volna...Egy év telt el azóta, hogy elveszítettem a látásom, édesanyámmal együtt.
Mindkettő abba az autóbalesetbe veszett oda...Csak egy pillanat volt az egész, egy véletlen. Egy apró kerékcsúszás, egyetlen egy balszerencse, mégis az egész életemet megválasztotta.
Egy éve iskolába se járok és leginkább csak a szobában tengődök..
Alig eszem, így nagyon lefogytam, de ez nem nagyon izgat.Az időm nagy részében zenét hallgattam, vagy énekeltem. Ez a két dolog ami megmaradt nekem.
Híres táncos és énekes akartam lenni, de buktam a baleset után, hisz hogyan tudnék táncolni vakon?
Azt sem tudnám, hogy hogyan festek a lépések meglépése közben és új koreográfiát is kurva nehéz lenne megtanítani, így le kellett mondanom erről is, akárcsak egy rendes életről.-_-_-_-_-
Ma azt hiszem szombat van, de a napok nagyon összefolynak...
Lassan kelek ki az ágyamból és indulok ki a szobámból.
A házat már szinte teljesen kívülről tudom, hogy mi hol van, így teljesen nyugodtan, bot használata nélkül megyek végig a folyosón pontosan hat lépést és indulok le a lépcsőn.
7 lépcsőfok lefelé, majd egy recsegős és utána még kettő.
Ahogyan leérkezek lépek előre hármat majd balra fordulok és egyenesen megyek tovább öt lépést, így beérek a konyhába.Már messziről hallottam, hogy apa bent van, mivel csak ő szokott papucsban lenni, így egyből tudtam köszönteni is.
-Szia apa. -mondom és kitapogatom a pultot, amire rá tudok könyökölni és a mindig ott lévő kosárból kivettem egy almát.
-Nem az apád vagyok, de majdnem eltaláltad. -mondja JiHyun, az öcsém unottan.
-Miért van rajtad papucs? -kérdezem értetlenül.
-Apa felmosta a fürdőt, így oda papucsba kellett mennem és rajtam maradt. -válaszolja egyszerűen.
-Aha. És ő most hol van? -kérdeztem az almát rágcsálva.
-A suli igazgatójával beszélget veled kapcsolatban. -válaszolja, mire megakad a számban a falat egy pillanatra.
-Milyen ügyemben? -ráncolom össze szemöldökömet.
-Tőle kérdezd. -mondja, majd kisétál a konyhából.
Na ez szuper... Az öcsém szarik válaszolni, az apám meg még telefonál...
Most vagy felmegyek a szobámba, vagy apa szobájába megyek egyenesen.
Ha apához megyek, lehet ő még nem végzett, azaz várhatnék rá, így egyértelmű, hogy inkább vissza a szobámba veszem az irányt.
Öt lépést előre, jobbra három. Itt a lépcső. el két lépcsőfok, egy recsegős, majd még hét felfelé.
Ahogyan felérek, balra fordulok és további hat lépést lépek előre, majd jobbra fordulok, kinyújtom keresztbe a jobb kezem és has magasságban ott is a kilincs, amit lenyomok, majd benyitok a szobámba.
Ahogyan beérek a szobámba, előre megyek öt lépést és oda is értem az asztalomhoz.
Kihúzom a székem, majd beleülök puha ülésébe.
Az asztal felé fordulok és kitapogatom a rajta lévő laptopomat, amit ahogyan rátalálok, fel is nyitom és begépelem a jelszavam. Egy hang jelzi, ha jó jelszót írtam és nem nyomtam el, innen is tudom, hogy sikeresen feloldottam.
Már a baleset előtt is nagyon sokat gépeltem, mivel nagyon szerettem írni, így vakon is tudtam használni és elég gyorsan gépelni hiba nélkül. Néha persze nem jött össze és sokszor még mindig elnyomok egyes billentyűt, de erre van a program a gépemen, hogy hangosan kimondja, hogy éppen mit csinálok.
Elég idegesítő néha, de hasznos, így hagytam, hogy letelepítve maradjon.
Egeret nem használok a laptophoz, mivel azzal nem lehet olyan lassú és óvatos mozdulatokat tenni, amilyeneket én teszek, így a billentyűzet alatt lévő érzékelőt használom.
Igazából most is írni készülök, így a fájlkezelőt kell megnyitnom, hogy abban megkeressem a már írt sztorimat. Szívesen mondanám, hogy könyvem, de sosem lesz belőle semmi, így inkább csak egy egyszerű hangulat függő Napló szerűségnek mondanám. Nem az, mivel nem magamról írok, hanem egy kitalált karakterről, de az én érzéseim szerint érez ő is és azt írom le mindig, amit éppen érzek.
"Word"-mondja ki hangosan a gép. Nem éppen azt akartam megnyitni, így egy kicsit alrébb húzom az ujjam.
"Fájlkezelő"-mondja ismét a hang, mire rányomok.
"Megnyitva"-mondja újra, ezután pedig folyamatosan mondja, hogy éppen melyik benne lévő dolgot nyitnék meg éppen, ha kattintok egyet.
"Elveszett világ worddokumentum,utoljárafrissítvekétnapjacsütörtökönhuszonegyórahatperc" -olvassa fel hangosan a nekem kellő dokumentumot az idegesítő női hang, ami olyan összefolytan mondja ki a dolgokat, hogy lehet tudni, ez egy robot, hisz egy embernek kellene levegőszünet is néha...
Rányomtam az érzékelőre, jelezve, hogy ezt nyissa meg.
"Megnyitva"-mondja ismét, én pedig egy nagyot sóhajtva szedem össze a gondolataimat, mikor valaki benyit.
Gyorsan lecsapom a laptopomat, nehogy meglássa az aki bejött, hogy mit írtam utoljára és megfordultam.
-Igen? -kérdeztem, miután a rámtörő személy nem szólalt meg, de hallottam, hogy bentebb jött.
-Bocsi, hogy megzavartalak, de beszélni szeretnék veled. -hallom meg apa hangját.
Kicsit megkönnyebbültem. Féltem, hogy Jihyun akar szívatni, ami elég gyakori...
-Miről? -fordultam a hang irányába, mikor rájöttem, hogy nem éppen vele szembe voltam eddig.
-Egy éve halasztod a tanulmányaidat és a sulit. Megértettem, hogy kell egy kis idő, de be kell fejezned a gimnáziumot. Már csak egy éved van hátra. -ül le az ágyamra apa, én pedig próbálok felé fordulni, de elég nehéz, úgy hogy nem látom, hogy hol van pontosan.
Apa mikor gondolom észrevette, min ügyetlenkedem, megfogta a lábaim és magával szembe fordított.
-Nem lehetnék magántanuló? -kérdezem meg, hisz tudom mire akar kilyukadni a dolog. Vissza akar íratni a régi sulimba...
-Te is tudod, hogy megtenném, de én vagyok az egyedüli pénzkereső hármónk közül és nincs elég pénzünk rá. Sajnálom.
-Legalább had menjek másik suliba. Itt már szinte mindenki ismer. Nem akarok oda visszamenni. -mondom és szinte kicsordul egy könnycseppem, ahogyan belegondolok abba a sok szívatásba, amiket velem csináltak az osztálytársaim, akik tudom, hogy most már kijárták a sulit, mégis félek, hogy az alattunk lévő osztály hogyan és miket vágna a fejemhez...Nem akarom...
-Ez az egyetlen iskola, amiben van a padlón vakoknak jelzés és már te is ismered, hogy mi hogy van, így nem kellene egy új helyet memorizálnod. Ráadásul az igazgató is nagyon rendes. -próbál győzködni apa és tudom, hogy ezt már rég lebeszélte, így feleslegesen tiltakoznék, ígyis-úgyis mennem kell...
-Nincs is más választásom gondolom. -fordulok vissza az asztalom felé szomorúan és ismét felhajtom a laptopom.
-Sajnálom fiam. -mondja apa szomorúan és megindul kifelé.
Én is...-gondolom magamban, de kimondani már nem mondom.
YOU ARE READING
𝔸𝕫 𝕖́𝕟 𝕠̂𝕣𝕒𝕟𝕘𝕪𝕒𝕝𝕠𝕞❀ |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]
FanfictionEgy hirtelen baleset volt az egész és egy fiatal látása veszett oda. Jimin egy átlagos gimnazista, aki egy autóbalesetben elvesztette látását, így vakon kell megküzdeni a minden nap felmerülő nehézségekkel, majd összeütközik egy éppen szétszórt és...