𝔸𝕫 𝕖́𝕟 𝕠̂𝕣𝕒𝕟𝕘𝕪𝕒𝕝𝕠𝕞❀ |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

20.🌸

"Basszus! 23:59 van! A továbbiakat majd később! Ideje cselekedni!"

Amilyen könnyűnek tűnt a terv, olyan nehezen sikerült véghez vinnem. Bármennyire is nincs értelme, ez így van. Már a kamerák eltakarásával több bajom volt, mint gondoltam.

Olyan jól kigondoltam, hogy rágót ragasztok a fenti kamerára, de azt nem számoltam bele, hogy ennyire béna vagyok. Csak 4. próbálkozásra sikerült megfelelően felragasztanom a rágót, így máris kicsúsztam az időből.

A fotelt, betoltam a lenti kamera elé, és az ajtóm elé feküdve szorongatom a kártyám, hogy azt a megfelelő pillanatban kicsúsztassam. Az őr már elment, ami azt jelenti, hogy a másik közeledik és nincs időm késlekedni. Az ajtó nyitás ráér később, előbb jöhet a kártyás mutatvány.
Egy gyors kézmozdulattal juttattam ki a kártyát az ajtón, de annak lépcsőre érkezését, már nem hallom. Baszki!

A földről felugorva az asztalomhoz sietek, és a fiókomban kezdek kutakodni egy másik kártya után, ami amint megvan, kezembe szorítom, és egy kecses vetődéssel, fekszem vissza az ajtóm elé.

Egy gyors csók a kártyára, hátha szerencsét hoz, és csúsztatás!
Az elengedés pillanatától eltelt csendes idő, mintha egy végtelenségig tartana. Egy pillanatra leáll az idő, a tér, és minden egyéb. Síri csend. Én pedig fülelek.

Az éjszaka csendjében apró koppanás jelzi a kártya leérkezését. Sikerült!

Mintha kilőttek volna, úgy ugrok fel, hogy zsebemből előhúzva a bicskám, feltörjem az ajtót. Az őrnek már hallom közeledő lépteit, és hiába helyezem hamarabb a zárba a pengét, meg kell várnom, hogy a fickó eltávolodjon. Ha meghallja nálam a mozgást, azonnal erre jön.

Várok, és a megfelelő pillanatban, a lehető leghalkabban töröm fel a zárat ajtómon.
A folyosók is végig vannak kamerázva, így mozgásomat egy őréhez hasonlóan kell véghez vinnem.

Aprót kikukucskálok az ajtón.
Az őr a velem szemben lévő folyosón halad. Pont ahogyan terveztem.

Lábujjhegyen jövök ki a szobából, az ajtóm pedig vissza zárom.

Magam kihúzva, mintha semmi furcsaság nem történne, határozott léptekkel haladok jobbra, végig a folyosón.
Amíg nem botlok bele másba, sima ügy.
A folyosó végén balra, majd egyenesen. Liftet most nem használhatok, hisz abban a világítás fel van oltva. Egyből felismerhető leszek mindenki számára.

Apa irodája a 15. emeleten van. Én pedig jelenleg a 9.en vagyok, így van még egy kis utam felfelé a lépcsőházban.

Sokaknak ez a ház egy kész panzió, és ha nem ismerném az apámat, én is annak vélném.
A családunk az óriás épületből összesen 10 emeletet vesz igénybe. A maradék 5 pedig a személyzeté és a testőröké, akik szintén itt élnek, csak egy külön kialakított részen.
Én ezt mindig is hülyeségnek tartottam, de anya kiskoromban azzal magyarázta, hogy így biztonságos. Hát persze. A seggünkben egy adag emberrel biztosan biztonságos... Csak több esély van arra hogy árulók éljenek velünk egy házban, akik bármelyik pillanatban golyót adhatnak a fejünkben.

Sietnem kell, nincs sok időm. A teljes csendben, az üres lépcsőházban, visszhangzanak nagy lépteim.

Amint felérek a megfelelő emeletre, kilépek a folyosóra és nagy levegőt véve megindulok az iroda felé.
Ott biztosan lesz minimum egy őr, aki ráadásul éber. Most volt a váltás. Kialudt és felkészült, minimum két méteres, edzett, kiképzett fazon. Védeni kell az aktákat.
A szobák előtt és az iroda előtt vannak apa legjobb emberei. Mi a fontos? Az ő élete és a munkájához kellő papírok. Tudom hogy komoly üzletek, tudom hogy veszélyes, tudom hogy illegális, tudok mindenről, de hiába, így se bírom megérteni miért jó ez neki. Nyereség, hatalom, de minek? Nem lehet kilépni nyugodtan a házból, nem lehet élvezni a gazdag életet, mert bármelyik sarkon lelőhetnek. Konkrétan két évvel ezelőttig nem is voltam anyakönyvezve, mint a gyereke. Eltitkolt voltam... Mintha meg se születtem volna, csak hogy nehogy megtudják az ellenségei.

Az őrt már messziről kiszúrom és már árnyékából felsimerem. Nagyon sokan vannak, egyeseknek még a nevét sem tudom, ő viszont pont egy ismerős alak. JunSeo. Párszor már edzettem vele. Persze ez nem számít semmit. Nagyon jól tudom hogy apám parancsba adta hogy ha meglátnak, akkor vigyenek vissza a szobámba.

JunSeohoz úgy közeledek mintha nem járnék tilosba, viszont lépteimre felém emeli tekintetét.

-Mit keresel itt? Apád azt mondta... -kezd bele egyből, de nem hagyom hogy befejezze mondatát. Pontosan tudom mit parancsolgat a vén szivar.

-Tudom Jun, be ne fejezd. Mégis itt vagyok. Nehéz lenne a most szobámban ülni, egy agyonvert őrrel és egy maszkos alakkal. Kivétel erősíti a szabályt, nem igaz? -görnyedek be kicsit, színészi tehetségem elő véve, de tudom, hogy ez nem lesz elég.

-Egy maszkos alak? Ha betört valaki, miért nem nyomtad meg a folyosón lévő vészjelzőt? Minek jöttél fel a 15.re? -jön egyből a kérdéseivel.

Lassan rá emelem tekintetem és úgy teszek, mintha szóra nyitnám a szám, de helyette, izmaim ellazítva csuklok össze a földön. Ellene ezt még nem csináltam, és biztos vagyok benne hogy be fog válni. Erősebb nálam, de egy váratlan támadással felé kerekedhetek. Ha kiütöm hangtalanul, bejutok az irodába.

-JungKook! Hé, kölyök! -guggol egyből mellém, bedőlve a tervemnek, és arcomat kezdi gyengéden pofozgatni.

Három...

-JungKook...-szólongat tovább, és egy pillanatra abba is hagyta, gondolom azért, hogy körülnézzen a folyosón, érkezik e veszély valamerről.

Kettő...

-Jung...

Egy!

A szemem mintha energiaital ömlött volna az ereimbe, vérem helyett, úgy kipattant, ezzel JunSeoban akasztva a szót, és egy határozott jobb egyenessel terítettem le, amit egyből követte bal oldalon a másik öklöm. Hiába jó harcos, ő is csak ember. Hirtelen és elég erős ütéssel, egyszerűen le lehet teríteni.

Nem egy és nem kettő ütés érte végül a munkáját végző őrt, mire sikerült ideiglenesen elvennem eszméletét. Igazság szerint erre az őrre is volt egy erőszak és feltűnés mentes megoldásom, de azt a kártyát, amivel itt tereltem volna el a figyelmet, már elhasználtam a szobámnál, úgyhogy ez a mentő megoldás maradt. A bünti így már biztos, de a telefonom még elérhető most utoljára.

Az ajtó feltörésével immár kicsit meggyűlt a bajom, de amint sikerült, győzedelmesen léptem be a  helyiségbe.
Már csak meg kell találnom a telefonomat.

Elsőként apám asztalának a fiókjait nyitogattam, de azokba egyikbe sem volt a készülék, így tovább keresgéltem máshol. A polcokon, szekrényeken, titkos rekeszeken, és végül megtaláltam. Mivel teljesen ki volt eddig kapcsolva, így előny, hogy nem merülhetett le, viszont nagy hátrányom, hogy sokkal több idő mire betölt egyáltalán bármi is rajta.

Már épp írtam az üzenetet, mikor meghallottam az iroda előtti őrök hangját. Istenem, már csak pár pillanat, ne pont most!
A kilincs lenyomódott, és a nem éppen várt 'vendégek' beléptek rajta.

-Te meg mit keresel itt? Apja parancsa szerint nem szabadna elhagynia a szobáját! -érkezik a már ismerős felszólítás. Esküszöm, ha nem mondják, el is felejteném, hogy főszerepem van az Aranyhaj 2-ben azzal, hogy apám bezár egész életemre egy rohadt toronyszobába.