𝔸𝕫 𝕖́𝕟 𝕠̂𝕣𝕒𝕟𝕘𝕪𝕒𝕝𝕠𝕞❀ |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

9.💮

Minimum egy éve hogy nem voltam az iskola mosdójában, de most újra ide látogattam. Bár már nem látok, de ahogyan belöktem az ajtókat, azok tapintásra nem változtak. Nem mintha olyan fontos lenne, vagy erre koncentráltam volna.

A vécé fedele be süllyed súlyom alatt. Felhúzott lábam sszorongatva kézfejem teljesen elfehéredett.
Az arcom biztosan fel van puffadva és szemeim vörösek, de ezt nem tudhatom, főleg hogy fejem térdeimen pihentetem.

A könnyeim megállás nélkül folynak és iszonyatosan fáj a mellkasom.
Egy év után a remény újra éledt bennem és mint porcelán ha leesik, úgy tört darabokban bennem. Csakhogy nem annyi történt hogy leesett. Sokkal rosszabb. Az öcsém saját kezüleg vágta földhöz porcelán törékeny reményem.

Vissza idézve az emlékeket mintha újra átélném, villanak be a képkockák.

Az iskolában akartam megköszönni neki a leckét de olyan választ kaptam amit álmomban se vártam volna.

"Mit akarsz? Nem is ismerlek! Rossz emberhez botorkáltál, frissítsd a fejedben lévő térképet!" -vízhangzik fejemben minden szava, mire mégjobban rákezdek.

Zokogok. Tudom hogy ő volt. Hangját ezer közül is felismerném. Nem tévesztettem. Az egész osztály előtt letagadott.

Először azt hittem csak egy rossz vicc és beszédre nyitottam a szám, de szóhoz sem jutottam, már érkezett JiHyun végzetes mondata: "Takarodj már innen! Mondom hogy rossz helyen jársz!"

A levegőt kapkodva sírok. Taknyom, nyálam egybe folyik, könnyeimmel higítva. Vállam remeg. Jobb kezem mellkasomhoz szorítom. Fejemben újra és újra ugyan az ismétlődik.

Letagadott.
Letagadott.
Mindenki előtt letagadott.

-Mihért? -remeg meg hangom, s nagyot nyelek mielőtt kiejteném ezt az egy szavas kérdést. -Miért JiHyun, miért? -szipogok tovább.

Én tényleg azt hittem újra jóban lehetünk. Rohadtul hiányzik az öcsém. Nagyon fáj a hiánya. Nem bírom. Nem akarom. Anya régebben ha összevesztünk, addig ült velünk a nappaliban, és csinált velünk páros feladatokat, amíg ki nem békültünk. De most... Ő nincs itt és már egy éve nincs mellettem JiHyun sem.

A vécéfülkén egy hangosabb kopogás, majd egy hang zavar ki gondolatmenetemből.

-Hé, jól vagy? -érkezik a zárt ajtó mögül a kérdés.

-Ki az? -szipogok. Nem tudom hang alapján beazonosítani. Hiába ismerős, nem tudom hol hallottam már.

-Élőbb én kérdeztem. -ellenkezik, és hallom hangján, hogy mosolyog. Élvezi ezt a helyzetet?

-Jól vagyok. Csak...meghalt a kiskutyám. -találok ki valami hazugságot. Nem mondhatom el, hogy JiHyun az ok, hisz minek sírnék egy ismeretlen diák miatt? Nagy eséllyel a többiek tényleg elhitték amit mondott. Nem fog örülni ha elmondom valakinek az igazságot.

-Hazudsz. -jelenti ki a hang magabiztosan.

-Honnan veszed? Azt se tudod ki vagyok. -törölgetem szemeim és bal kezemmel elkezdtem keresni a wc papírt, amibe kifújhatom az orrom.

-Miből gondolod, hogy nem ismerlek? Még a nevedet is tudom és az osztályod. JiHyun miatt sírsz nem igaz?

Akkor azt is tudja hogy vak vagyok? Ki ez? Ezek szerint egy osztálytársam, nem?

-Honnan tudod? -érdeklődök tovább.

-Rólad van szó, szóval tudom. Megbántott. Tudom, hogy igazam van Jimin.

Oké, ez már ijesztő és már biztos vagyok benne, hogy az egyik osztálytársam az. Volt osztálytársam lenne a legésszerűbb, de ők már nem járnak ide. Viszont azok tudják a nevem és JiHyunról is mindent.

-Milyen jó neked. -sóhajtok fel végül. -Én viszont semmit nem tudok rólad. KI VAGY? -állok fel immár, hogy kinyissam az ajtót. Ha máshogy nem, megfogom. Mármint az arcát. Ismerős a hangja és biztosan hallottam már ami azt jelenti, hogy nagy eséllyel ismerem azt az illetőt.

-Én? -kérdez vissza színlelt meglepődéssel, mintha nem értené a kérdésem. Vagy inkább időhúzás, hogy kitalálja mit akar mondani. -A személyes Őrangyalod. -érkezik a válasz. Ekkora idiótát...

-Nem kell őrangyal, kössz. Ha nem mondod meg ki vagy, akkor ne mond. Jól vagyok, szóval most már elmehetsz órára. -tudom le ennyivel. Ha nem akar válaszolni, ne tegye. Egy viccnek hangzik ez az egész. Azért mert vak vagyok, biztos jó tréfának tűnt.

Halk lépteket hallok majd az ajtó nyikorgó hangját. Elment. Tudtam hogy csak egy tréfa. Őrangyal a fenéket. Amúgy sincs rá szükségem.

Várok egy kicsit, és mivel nem hallok semmi arra utaló jelet hogy még lenne itt valaki, kinyitom a zárat, lenyomom a kilincset és a csaphoz totyogok. Még nem ismertem ki vakon teljesen az iskolát. Sose néztem régebben hogy hány lépés, és nem akartam nekiütközni.

Megnyitom a csapot és hideg vízzel mosom meg az arcom.
Mély levegő vétellel rendezem lélegzetvételem.

Lassan sétálok a termünk felé, mikor olyan érzésem van mintha jönne mögögöttem valaki, így megállok és füllelek, de semmi.

Egy ideig egy helyben állva hallgatok de mivel nem hallok semmit, így tovább sétálok. Az érzés viszont nem lankad. Tényleg olyan mintha lenne valaki a folyosón rajtam kívül.

A termünkig ezzel az érzéssel haladok végig és kopogok be az ajtón, de nem állok meg megint. Ha van is itt valaki, akkor csak megy a dolgára, nem kell tudnom róla.
Már vagy 10 perce becsengethettek, és a teremben is csend van. Egyből elnézést kérek és a helyemre sétálok.

Már javában megy az óra, így gyorsan már venném elő a táskámból a telefonom, hogy hangrögzítőt bekapcsolva felvegyek minden szót, hisz jegyzetelni nem tudok, mikor valami a kezemnek ütközik.

Azonnal elrántom jobb karom a padról, majd egy kis gondolkodás után vissza nyúlok ellenőrizni mi lehetett az.

Vékony, felülete sima és hideg. Oldalán két gomb. Ha tovább húzom ujjam rajta, pár kisebb lyukat is találok, de már tudom mi lehet ez. Ez egy tablet.
De mit keres itt? Nem nem ül mellettem senki? Vagy rossz helyre ültem?

A szívem már torkomban dobog az ezer kérdés miatt. Rohadt kínos hogy nem tudom mi a helyzet. Ha ülne itt valaki csak megszólalna hogy ne fogdossam a tabletjét.

Kezem remgve vezetem oldalra. Tudom hogy ott egy szék. Ha ül rakta valaki, aprót súrolni fogom.

Elvezetem a kezem magam mellett, de nem érzek semmit, így vissza felé ugyan ezt a mozdulatot teszem meg, csak kicsit messzebb nyúlva. Kívülről elég hülye látvány lehet hogy csapkodom a levegőt, mert mást biztos hogy nem. Nem ül mellettem senki.

Kié a tablet??? Hogy került ide? Miért is agyalok ezen? Majd jön érte a gazdája. Csak békén kell hagynom.

Eleve nem értem miért kellett fogdosnom és ennyit agyalnom. Jó helyen ülök és kész.

A csengő hangja olyan váratlanul ér, hogy megugrok helyemen. Elment az óra?

A telefonom a táskámban. Nem vettem fel semmit. Ezek után meg... Nem hiszem hogy JiHyun elküldené nekem. Vagy csak suliban szégyell? Nem hiszem.