𝔸𝕫 𝕖́𝕟 𝕠̂𝕣𝕒𝕟𝕘𝕪𝕒𝕝𝕠𝕞❀ |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

37.💮

E/3

A nyár július végére már javában tombol.
A madarak csiripelnek, a Nap hét ágra süt. Az emberek többsége ki se merészkedik a házból, vagy strandon, hideg medencékben hűsölnek, kivétel egy valakit.

Egy fiút, ki hang nélkül térdel a felforrósodott kövön. Arcán izzadság cseppek keveregnek könnyeivel. Kezein és lábain friss kötések díszelegnek és a járókelők nem is sejtik mennyire szenved órák óta miattuk. A izzadtsága égetve marja sebeit, mégsem húzódik árnyékba.
Sötét hajának és az órákon keresztül a forróságban térdelésének hála nagy eséllyel már minimum 2 órája napszúrást kaphatott, de az émelygés és hányingere nem zavarja annyira, mint a mellkasában tülemkedő fájdalmas üresség.

A füstölők már rég leégtek. A sír kövének feliratát már kívülről fújja, és talán jobban is teszi, hogy most nem néz fel rá, mert a mosolygós kép, mi vissza néz rá, túlságosan is fáj neki.
Nem most van itt először és valószínűleg nem is utoljára.

A temető csendes dél tájban, mégse hallja meg a felé közeledő lépteket. Csak akkor veszi észre, hogy nincsen egyedül, mikor a felé magasodó alak árnyéka eltakarja az eddig rásütő Napfényt.

-Otthon is égethetsz neki füstölőt. Miért jöttél ma is ide? Már két hete szinte csak itt vagy... Megértem, hogy fáj, de neked élned kell tovább az életedet. -kezd beszélni hozzá az ismerős, egyben rekedt hang.

-Te ezt nem érted! -néz fel az újonnan érkezőre a fiú, bár a felette álló alakot könnyeitől így se látja pontosan. -Egyszer azt mondta, hogy komolyan gondolja, de még akkor se hittem neki. Tudod te mennyire vártam, hogy végre láthassam? -sír fel hangosan kérdésére, így hamar elcsuklik a hangja.

-Tudom. Hallottam...Mindent.

-Hát persze. De te leszarod. Most is apa küldött ki, igaz?

-Nem. -ellenkezik a fiú és testvérével mintha közös balesetet szenvedtek volna, az ő kezén is van kötés. Csak annyi a különbség, hogy Jihyunnak bal csuklóján díszeleg vastag, szoros kötszer, más testrészén pedig vékonyabban. -Magamtól jöttem. Nem kell nekem, hogy a tesómat is elveszítsem.

-Komolyan most akarsz hirtelen jó öcsém lenni? Félsz ... -kezd bele az idősebb, azonban mikor rájön, hogy képtelen kimondani az illető nevét, inkább átfogalmazza mondatát. -Félsz hogy egy szellem kísérteni fog, ha rosszul bánsz velem?

-Sajnálom. -vallja be őszintén Jihyun, hiába nem kapcsolódik a beszélgetéshez.

-Mit? -veti oda neki félvállról Jimin és vissza néz a sírkőre.

-Azt ahogyan bántam veled. Csak egy bűnbakot kerestem, akit hibáztathatok anya halála miatt. Valakit akin levezethetem a fájdalmamat... -magyarázza a fiatalabb.

-Szuper. De most már megtennéd végre, hogy nem az Ő sírja felett kezdesz velem kibékülni?! Jelenleg egy hangyányit se vagyok rád kíváncsi! Rohadtul azért jöttem ide, hogy csakis Rá figyeljek és Vele legyek...KETTESBEN!

-Tudom, hogy szeretted, de nem maradhatsz idekint. -köti Jihyun az ebet a karóhoz.

-Neeem. Nem szerettem, hanem SZERETEM. Ma, holnap, holnap után és örökké: szeretem! És képzeld, ezt kurvára nem neked kellett volna elmondanom, hanem NEKI! Neki akartam elmondani szemtől szembe! -kiabálja keservesen Jimin, mire Jihyun már nem felel, csak leül bátyja mellé, kinyitja a magával hozott fehér esernyőt és árnyékolás céljából fejük felé emeli.

-Komolyan? Fehér? -morog az idősebb, hisz egyáltalán nem tudja kezelni túlcsorduló érzelmeit. Túl sok fájdalom van benne, amit nem tud kiadni magából csak úgy. -Jó hogy nem rózsaszín!

-Az őrangyalodhoz nem illene fekete szín. -feleli Jihyun, amivel igen csak meglepi testvérét, kinek minden szava eláll.

-M..mi? -dadogja és öccsére tekint. -Hallottad? -csodálkozik tovább, s válaszul egy bólintást kap.

Jimin szemei megtelnek könnyel és már maga sem tudja hanyadjára sírja el magát.
Az "őrangyal" szóra eszébe jutnak a találkozásuk után lefolytatott párbeszéd:

"-Hé, jól vagy?
-Ki az?
-Élőbb én kérdeztem.
-Jól vagyok. Csak...meghalt a kiskutyám.
-Hazudsz.
-Honnan veszed? Azt se tudod ki vagyok.
-Miből gondolod, hogy nem ismerlek? Még a nevedet is tudom és az osztályod. JiHyun miatt sírsz nem igaz?
-Honnan tudod?
-Rólad van szó, szóval tudom. Megbántott. Tudom, hogy igazam van Jimin.
-Milyen jó neked. Én viszont semmit nem tudok rólad. KI VAGY?
-Én? A személyes Őrangyalod."

Már majdnem egy éve hangoztak el ezek a mondatok az iskola mosdójában, Jiminnek mégis élénken élt emlékezetében, és akaratlanul is mosolyt csalnak az arcára. Hetek óta most először mosolyog.

-Magát tartotta az én őrangyalomnak, én viszont szentül állítottam, hogy Ő egy pióca. Most ahogyan vissza gondolok, neki volt igaza a kezdetektől fogva. Ő az én őrangyalom volt... Mi másért hagyott volna magamra a földön, ha nem azért, mert vissza kellett mennie az égbe, miután teljesítette a küldetését? -fantáziál Jimin, de hiába szebben hangzik így a történet, a vége ugyan az: Ő már nincs itt.

-Küldetését? -kérdez vissza Jihyun.

-Ühüm. Nem láttam és ezért mindenben segített nekem, még ha nekem fel se tűnt. Gondoltad volna, hogy minden egyes alkalommal elrendezte a cipőimet a suliban? Vagy hogy kinyitotta nekem az ajtót? Sokkal könnyebb dolgom volt neki hála, és azt hogy újra látok is neki köszönhetem... -mosolyodik el halványan az idősebb.

-Egyértelműen a te őrangyalod volt. -ismeri be Jihyun.

-A baleset is... -kezd bele Jimin, szavait pedig a fiatalabb folytatja.

-Az orvosok azt mondták nem élhetted volna túl. Csoda hogy...-Jimin nem hagyja magát és ő is testvére szavába vág.

-Csoda? Szerintem egyáltalán nem az. Mielőtt minden teljesen elsötétült volna, fényt láttam. Vakító fehér fényt. -mondja el újra a fiú történetét, amit azóta minimum 3szor az orvosoknak és még legalább 5-ször a családjának is elmesélt.

-Hyung már megbeszéltük... Valószínűleg az autó fényszóróját láttad. -Jihyun tiltakozására Jimin ügyet se vet. Mindenkitől csak ezt hallgatja. Jobban szöget üt a fejébe a "hyung" jelző, mit testvére legutóbb 2 éve használta rá.

Hiába győzködte minden ember, hogy nem egy bizonyos angyal mentette meg aznap, csak az autó fényét látta, Jimin állhatatosan ragaszkodik elképzeléséhez. Biztos benne, hogy Ő volt az. Hogy máshogy élhette volna túl az elrendezett balesetet, mit a Jeon család vezetője egyértelmű parancsba adott 2 emberének?

Jimin ugyan túlélte a lehetetlent, de az ő őrangyala nem mondhatja el ugyanezt.
A napok, hetek hónapok, évek egymás után telnek el, és a két testvér újra egyre közelebb kezd kerülni egymáshoz, de hiába telik el annyi év, Jimin élete végéig emlékezni fog arra a bizonyos Piócára, aki egy teljes tanéven keresztül vállalta az őrangyal szerepét.

Vége

(Ha tetszett, lapozz tovább!)