𝔸𝕫 𝕖́𝕟 𝕠̂𝕣𝕒𝕟𝕘𝕪𝕒𝕝𝕠𝕞❀ |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

25.💮

"Jihyunra terítem a plédem, majd várok egy kicsit, hogy mindent átgondoljak."

Először is a gyógyszereket kell megtalálnom és megfejtenem, hogy melyik melyik, majd teát kéne főznöm, de mióta megvakultam, sosem próbáltam, szóval nem tudom mennyire menne a dolog. Ráadásul öt perc múlva biztosan itt kell lennem, hogy bezárjam az ablakot és ne hűtsem le túlságosan a szobát. Talán még a lázmérőt sem ártana megtalálnom és egy kását is készítenem kellene hogy ne üres gyomorra vegye be a gyógyszereket. Mindezt úgy, hogy még sosem csináltam, és lehet Jihyun is tiltakozni fog... De hát ez van... Suliba biztosan nem megyek, hogy aztán itthon hagyjam egyedül. Arra is képes lenne hogy egész nap nem eszik és nem iszik, csak hogy ki ne kelljen szállnia az ágyból, akkor viszont kiszárad és még rosszabbul lesz...

-Megyek, csinálok neked valami ennivalót és hozom a gyógyszereket. -indulok meg az ajtó felé, a szolgálati közleményemet követően.

-Ne oda menj te barooom! -szól utánam rekedtes hangon Jihyun, mire megtorpanok az ajtóban. -Suliba menjél! Túl feltűnő ha pont egyszerre leszünk "betegek". Amúgy sincs szükségem az anyáskodásodra. -Jihyun szavai mondatai végére szinte teljesen elhalkult gügyögésbe torkolltak. Nagy eséllyel félálomban van.

A konyhában több mint egy órán keresztül ügyetlenkedtem, mire sikerült egy kis kását és teát készítenem Jihyunnak, és csak ekkor jöttem rá, hogy még nem is ettem semmit.

-Mindegy. Majd utána. -sóhajtok, és egy tálcára pakolva az ételeket és az orvosi dobozt, sietek fel az öcsém szobájába.

Basszus az ablak! -kapok észbe egyből, mikor belépek a lehűlt szobába.

A tálcát az éjjeli szekrényre teszem, és az ablakhoz sietek, hogy bezárjam, majd vissza Jihyun ágyához.
Kitapintom a matrac üres területét, leülök és a két vastag takaró alatt kezdem keresgélni a lázas kisöcsémet.

-Jihyun...hoztam reggelit és gyógyszert. -keltegetem suttogva.

-Bezárhattad volna az ablakot egy kicsivel hamarabb is...Hideg van... -bújik közelebb hozzám, és lihegi forró leheletét kezemre. Ujjaim félve vezetem homlokára, és ahogy arra számítottam, a hője nagyobb lett.

-Ülj fel. -nyúlok hónalja alá, és próbálom ülésbe tornászni, annak ellenére, hogy ezt neki adtam ki "feladatként".
A tálcát ölébe helyezem, majd megfogom a kanalat, és Jihyun szája felé vezetem. Vagyis azt hiszem a szája felé. Bal kezemben a kanál, így jobb kézzel az álla alá fogok, így érzem, hogy hol az arca és nagy eséllyel a szája is.

-Nyisd ki a szád! -szólok rá, hisz hiába közelítek felé az étellel, ha neki zárva van a szája. Így esélyem sincs beletalálni.

-Nem vagyok éhes. -fordítja el fejét.

-De enned kell, hogy bevehesd a gyógyszert. Csak egy falatot. -tolom hozzá még közelebb a kanalat.

-Nem kell a segítséged. Tudok magamtól enni. -veszi ki a kezemből a kanalat. -Fenébe! -teszi vissza nagy csörömpölések árán a kanalat a tálba.

-Mi a baj? -kapom felé fejemet.

-Semmi. -kezd köhögni egy szavas válasza után. Ezt szerintem ő sem gondolja komolyan, hogy elhiszem.

-Túl meleg lett? -nyúlok a tálhoz, az azonban épphogy langyos.

A tálcán össze ütközik a kezem Jihyunéval. A tea után nyúlt éppen, úgyhogy amint megfogta a poharat, a kezeink azonnal eltávolodtak egymástól.

-Vagy rossz íze volt? Én nem éreztem szörnyűnek... -gondolkodom el, hátha rájövök miért kellett felkiáltania.

-El se jutott a számig. Lecseppent a kanálról a kása. -dünnyögi Jihyun végre egy normális választ adva.

-Melyik takaró lett olyan? -teszem rá a kezem egyből a felső takaró rétegre, hogy megtaláljam az ételfoltot.

-Egyik sem.

-Hát akkor? Az ágyneműre cseppent? -tér át egyből a kezem a matracra húzott lepedőre.

-Nem te barom! -szól rám nagyobb hangerővel, viszont szerintem egyből meg is bánta, ugyanis iszonyatosan be volt rekedve. Leginkább Darth Vader hangjára emlékeztetett. Lehet a torka is fáj... -A pólómra ment. -fejezi be mondandóját jóval halkabban, mint ahogyan belekezdett.

Amint felfogtam az információt, egy percig se tétovázva górom arrébb a takarókat, ezzel lehúzva Jihyunról és a testét megtalálva, fogom meg a pólója alját.

-Mit művelsz? -löki el kezem, egy torok köszörülést követően, így már nem olyan rekedt a hangja. -Nem vagyok lebénulva. Megoldom. -jelenti ki, és egy kis motoszkálás után kezembe nyomja a pólóját. Az ezt követő pillanatban pedig az ágynemű susogó hangja üti meg a fülem, így gondolom vissza, nyakik betakarózott.

-Hozok új felsőt. Melyik polcon van? -kelek fel az ágyáról és meg is indulok abba az irányba, ahol emlékezetem szerint a szekrénye van. Bár régóta nem voltam a szobájában, de nem változott nagyon semmi, így egy kis tapogatás után rá is bukkantam a bútorra.

-Felülről a második. -válaszol kérdésemre, mikor már a legalsó polcot áttapogattam.

Lábujjhegyre emelkedve kitapogatom a polc tetejét, és kezemet egyre lentebb eresztve, először értelem szerűen a legfelső polcra találok rá. Már haladtam is volna tovább, azonban a ruhákon kívül valami keménybe ütközik ujjbegyem. Igaz, Jihyun cucca, de a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, így tovább tapogatva kezembe vettem a talált tárgyat. Míg a nyelét fogtam, rá se jöttem mi az, de mikor rátaláltam az élére, máris megértettem, hogy mit tartok kezembe, és ezt már nem hagyhattam szó nélkül.

-Miért van egy kés a ruhásszekrényedben? -teszek 180°os fordulatot, hogy körülbelül Jihyunnal szembe érkezzek, és a kezemben lévő, említett tárgyat is felemelem, hogy fixen jól lássa, miről beszélek.

-A legfelső polcon a túratáskám is ott van. Nagy valószínűséggel kicsúszott belőle. Még a tavalyi osztálykiránduláson volt szalonna sütés és arra vittem el. -magyarázza halál nyugodtan, de nem nagyon nyugtat meg válasza.

-De minek hagytad a táskába? Nem gondolod, hogy ki kellett volna pakolni? -emelem meg hangom a kérdésem közbe.

-Még az aznapi alsógatyám is benne van nagy eséllyel. Jó lesz a következőre. Minek pakoljak ki, ha minden évben van? -tesz most fel ő egy kérdést, aminek semmi értelme.

-Évente egyszer van. Egyszer kéne bepakolni és kipakolni, nem benne hagyni. Komolyan ilyen lusta vagy? -lengetem karom, miben a kést szorongatom. -Hány évesek már a táskádban hagyott dolgok? Undorítóan büdös lehet. -teszem még hozzá.

-Még csak alig két éves. Mit kell az én dolgaimmal foglalkoznod? -kezd ismét berekedni saját kérdése végén, így először torok köszörülésbe, majd köhögésbe kezd.

-Akkor két évvel ezelőtt mégsem voltál lusta kiszedni? -kötekedek tovább gondolkodás nélkül, az ő kérdésére nem is figyelve.

-De. Viszont akkor anya megcsinálta, és ezt te is nagyon jól tudod.

A szobában beállt a csend, és csak most esett le, hogy mégis mit mondtam.
Baszki...

-Jihyun...Ez..teljesen ki ment a fejemből...én...nem gondoltam bele...-kezdek bele és már pont eljutottam volna a bocsánat kérésig, mikor félbe szakít.

-Ki ment a fejedből? Ilyen egyszerűen elfelejtetted anyát, vagy mi? Esetleg azt, hogy mindig megcsinálta nekünk az ilyen dolgokat? -tesz fel egymás után több kérdést is, megemelt hangerővel, ami biztosan nem tett jót a hangszalagjainak, ugyanis az utolsó szavaknál már alig bírtak valamilyen hangot képezni, így Jihyun szavainak hangszíne össze-vissza ugrált, míg végül az egész köhögésbe torkollott.

Automatikusan siettem az öcsém mellé, ez viszont a jelenlegi helyzetben nem volt tökéletes ötlet.

-Kifelé! -szűri ki fogai közt, két köhögés között és most kivételesen jobbnak láttam azt tenni, amit ő mondott...