𝔸𝕫 𝕖́𝕟 𝕠̂𝕣𝕒𝕟𝕘𝕪𝕒𝕝𝕠𝕞❀ |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

6.🌸

-Osztályfőnöki!? Komolyan Jungkook? Még csak most kezdődött a tanév! -üdvözöl egyből apám ahogy beérek a házba. Igen, valami ilyesmire számítottam. Ilyenkor válaszolni nem nagyon lehet, mentegetőzni főleg nem. Csak akkor lehet megszólalnom ha kérdez és akkor is csak arra válaszolhatok, így megúszom a büntit és csak ki leszek oktatva. Legalábbis általában. Ez az adott dologtól függ, hogy mennyire súlyos. A súlyossági skála egy késéstől terjed családi vacsora kihagyásán keresztül a család rossz színben feltüntetéséig. Talán a legrosszabb az, ha csinálok valamit, ami törvénybe ütköző és elkapnak vele. Bár még ilyen nem volt, ha apám 100% hogy kinyírna, hisz neki is vannak törvénybe ütköző dolgok és ha engem elkapnak, rossz fénybe kerülhet ő is, magyarán nagyobb esélye lesz az ő lebukásának is. Minta apa, nem igaz?

-Miért kaptad? -maszírozza orrnyergét kérdése közben.

-Verekedést kezdeményeztem. -felelem tömören. Mint mondtam itt nem sokat érek a kifogásokkal, vagy mentegetőzésekkel.

-Verekedés? Nem megmondtam, hogy veled nem egy súlycsoportúakkal ne kezdj a suliban? Úgy verj agyon valakit, hogy ne legyenek szemtanúk! -idegeskedik egyből. Hát igen, jó tanácsokban is szuper ember. -Negyed óra múlva az alaksorban legyél! Meg mutatom hogy kell jól csinálni az ilyet! Ne történjen meg még egyszer! -kiabálja ingerülten és elsétál.

Úgy érzem ez fájni fog. -fújom ki gondterhelten a levegőt gondolatomra.

Szobámba ledobom táskám, lekapom pólóm és átveszem a nadrágom. Tudom mire készül és nem lenne túl jó, ha a sulis öltözetem vérezném össze.

Pontban 15 elteltével léptem be az alagsori terembe. Ez az a hely, amit én csak kínzó kamrának nevezek. Apa minden kínzó és fenyítő "eszköze" itt található. Ha valaki nem engedelmeskedik neki, hátbaszúrja, vagy ellensége, itt kapja meg büntetését. Meg persze a fiát is itt neveli, mint egyedüli örököst. Legalábbis elméletileg az elsőszülött kap mindent. Gyakorlatilag nagy eséllyel a mostohaanyámtól születendő kölyök lesz az örökös, én meg örüljek ha kapok valamennyi pénzt, amiből lehet lakásom.

Ja tényleg. Azt az egy apróságot még kihagytam, hogy vérszerinti anyumat apám pontosan ezen a helyen verte halálra. Én pedig végignéztem...

-Pontosan jöttél. -üdvözöl apa. -Szerencséd. -teszi hozzá egyből. Már ő is átöltözött és a terem közepén állva várt harci pózban.

Ezek szerint közelharcot akar.

-Ha verekedsz eldugott helyen tedd. Akkor mintha meg se történt volna. -kezdi ismételten a hegyi beszédét, míg int, hogy menjek közelebb.

Kezeim arcom elé veszem, védekező állásba állva közeledek felé. Ha nem ütök vissza, vagy nem védem magam, csak mégjobban felhúzza magát, tehát egy lehetőségem maradt. Harcolni az apámmal.

Az első ütést én indítom felé. Ökölbe szorított kezem gyorsan vezetem arca felé, mit könnyen leszerel jobb kezével, és bal kezével már hasamat célozza közben. Én ezt észlelem is, és ilyenkor két lehetőségem van. Hárítok, vagy kitérek előle. Én a hárítást választottam, csak az a baj, hogy kezem nem ért hasam elé időben, így ütése betalált.

Fogaim össze szorítva tűrtem csendesen a fájdalmat és már térhettem ki a következő ütése elől. 

Egy jó ideig ezt követően csak a védekezésre tudtam koncentrálni, támadás meg se fordulhatott fejembe, hisz egymás után mérte be felém támadásait. Egyre jobban kezdtem kifáradni, de ő is, így ezt ki tudom használni. Egy gyors helyzetfordítást tettem, ami annyit takar, hogy védekezésem közben támadni kezdtem. Most neki kellett a védekezésre koncentrálnia, én pedig egymás után mérhettem be neki ütéseim. Vagyis egy sem ért célba, mert vagy hárította, vagy kitért előle, de most legalább én diktáltam mozgását.

Már nem koncentráltam rá, hogy ő mit csinál, csak ütöttem és ütöttem, így fel se tűnt, hogy egy kézzel védekezik, másik kezét pedig ütésre emeli. Gyors kézmozdulatát már lehetetlen lett volna kivédenem, jobb kezemre erőből vert rá. Nagyon nagy erőből. 

Apa harcművész is egyben. Legalábbis karate szalagja feketeként nyeli el a fényt, már olyan hét éves kora óta. Az ő apja is egy kemény ember volt, nem csoda, hogy ilyen lett az apám. Bele lett nevelve. Talán tíz éves lehetett, vagy fiatalabb, mikor puszta kézzel darabolt téglákat.
Ezzel az információval pedig annyira akartam kilyukadni, hogy ütése nagyon erős. Olyan erős, hogy akár csontokat is tör. Sípcsontot, combcsontot, ujjpercek, vagy akár térdkalács, csukló ééés persze ha úgy van, az én kezem is simán ha úgy van. 

-Ááááááhh!!! -kiáltok fájdalmasan, és alkaromra szorítom bal tenyerem. 

-Azt hitted visszafogom magam, vagy mi? -kérdi felemelt hanggal apám és nem is várva arra, hogy vissza kiegyenesedjek már adja is a következő ütést, persze most már viszonylag visszafogva erejét, nehogy kórházba juttasson. Természetesen nem azért nem akart oda juttatni, mert a fia vagyok. Csak azért mert holnap fixen suliba akár küldeni, nehogy hiányozzak már a fizika év elei felmérésről amit azt sem tudom hogy fogok így megírni.

Jobb kezem magam mellé eresztem, hisz mozgatni nem nagyon tudom, bal kezemmel így próbálok védekezni. Ezzel csak annyi a gond, hogy jobb kezes vagyok és bal kézzel nem tudok olyan jól védekezni.

-Mondtam, hogy edz rá a bal kezedre! Nem mentség az, hogy jobb kézzel írsz! Most majd megtanulsz bal kézzel is! -oktat ütéseket mérve gyomromba, vállamra, arcomba és ahogy térdre rogyok hátam, és oldalam érik a csapások.

-Ah.. Apa. Elég. -védem bal kezemmel arcom, már a földön elterülve.

-Elég? Mi ez? Szerinted az ellenségeid hallgatni fognak a könyörgésedre? Mit akarsz? Védekezz! Üs vissza! Küzdj! -ordítja mind untalan ugyan azt újra és újra, míg rugásaival tart földön.

Köhögve dőlök hátamra, így apának alkalma nyílik mellkasomra taposni, ezzel mégjobban belém rekesztve a levegőt, amit így is nehezen kapok.

Köhögésem egyre csak vízhangzik a helyiségben. Nem bírok felkelni. Ég a mellkasom és salyog a karom.

-Kelj fel! Gyerünk! Küzdj! -üvölt apa. Szavai fejemben vízhangzanak.

-Elégh! Nehm...ah...megyh! -feszül meg testem fájdalmasan.

-Cseszd meg! -üvölt fel egy utolsó óriás rugást oldalamba adva. Lábát szó szerint bordáim közt éreztem. Csapását fájdalmas és kimerült kiáltással díjaztam. -Ugyan olyan nyápic vagy mint egy éve voltál! Még egy olyat ne halljak, hogy elkapnak! -hagy a földön ezen végmondatokkal és elhagyja a termet.

Hörögve vergődök a parkettán elterülve. Az üres plafon kezd homályba veszni előttem. Fel kéne mennem a szobámba... Holnapra tanulnom kell... Be kell szereznem Jimin tablettét. De nem tudok felkelni. Fáradt vagyok hozzá.

Szemeim egyre jobban letapadnak és lassan elérkezik a megváltó képszakadás. Így már nem fáj sehol. Ha felkelek ráér akkor megoldani mindent.