𝔸𝕫 𝕖́𝕟 𝕠̂𝕣𝕒𝕟𝕘𝕪𝕒𝕝𝕠𝕞❀ |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

10.🌸

Az órák egymás után mentek el, és csak egy dolog volt furcsa alattuk. A tablet mintha egyre jobban csúszott volna a kezem alá és minden órán egyre közelebb került.

Végül úgy döntöttem hogy megkérdezek egy előttem lévőt.

Aprót felállva székemből, előre nyúlok, egészen addig, míg kezem bele nem ütközött egy hátba.

Hallom a szék csikorgását és az előttem levő mozgását, így tudom hogy felém nézett.

-Bocsi, nem tudod véletlen, hogy kié ez a laptop? -mutatok a padra, ahol ott hever az elektronikus eszköz.

-Egy végzős hozta neked még első óra előtt. -magyarázza és visszafordul a helyére.

Nekem? Egy végzős? Dehát a volt osztálytársaim már végeztek. A volt alattam lévő évfolyam, ami most egyel felettem van (a jelenlegi végzősök), nem ismer. Legalábbis én nem ismertem onnan senkit.
Nem is értem miért kaptam. Ha valaki vette nekem, akkor az tudta, hogy eltört az előző. De csak az tudja hogy eltört aki az osztályba jár és itt volt a terembe azon az órán. Ami azt jelenti, hogy végzős nem tudhatott róla.
Ez így sehogy sem stimmel.

Gondolat menetem egy hang zavarta meg, mi csak fejemben jelent meg, de olyan tisztán, mintha csak újra elmondta volna nekem az a személy.

"-Én? A személyes Őrangyalod."

Nem tudom kiverni a fejemből azt a hangot. Ötletem sincs, hogy ki az, de csak őt tudom összefüggésbe hozni a laptoppal.
Már csak az a kérdés hogy ki az az idióta, egoista, aki kinevezte önmagát az ÉN őrangyalommá? Ekkora hülyeséget életemben nem hallottam még.

Az utolsó óra odafigyelésem nélkül is kiválóan folyik, így elveszhetek gondolataim és összeesküvés elméleteim mély tengerében.
Egészen addig, míg egy apró neszt nem hallok magam mellől.

Kivételesen nem kapom oda a fejem, helyette kezem a padra teszem és villám sebességgel tolom oldalra. A mellettem lévő személynek így már nem volt ideje elkapni onnan, sajátját. Tudtam hogy van mellettem valaki.
Az egyetlen amire nem számítottam, hogy a kéz be van gipszelve. El van törve a jobb keze.

-Mióta ülsz itt? -teszem fel első kérdésem, szívem pedig majd kiugrik a helyéről. A kezem még mindig övének van ütközve, egészen míg el nem kapja onnan.

-Khm. -köszörüli torkát. -Ez az én helyem két éve. -magyarázza. Akkor én ülnék rossz helyen? Nem, hisz itt a tablet és direkt számoltam miután visszajöttem a mosdóból. Biztos vagyok benne, hogy ez az a pad.

-A tanár azt mondta nem ül itt senki. -próbálom összeszedni magam. A termet sem tévesztettem el. Végig követtem a földön lévő kockákat. Számoltam a lépéseket és a termeket is.

-Aznap hiányoztam ahogyan a padtársam is késett. -feleli. Padtárs? Elfoglaltam valaki helyét?

-Oh... Én... Akkor... -próbálom összeszedni magam. Fogalmam sincs hogy hova kellene ülnöm. A tanárnő mondta hogy jöjjek ide, de ezek szerint más helyét foglaltam el.

Először le se esett, hogy a hangja megegyezik a mosdóban lévővel.

-Te... Te voltál ott. -csodálkozom el.

-Mégis hol? -tetteti az idiótát. Ezt nem hiszem el.

-A mosdóban. -sziszegem.

-Hmm... Megeshet. Nekem is ki kell mennem néha. -helyesel, ezzel mégjobban felhúzva. Ő is tudja hogy felismertem, mégis úgy tesz mintha hamisan vádolnám.

-Park kérem ne beszélgessen! -kiált a tanár, így ledermedek.

-E-elnézést tanárnő... -kezdek bele, azonban félbeszakít.

-Nem te Jimin. JiHyun! Folyamatosan pofáz! Ha ennyire tudja, jöjjön ki és tanítsa maga! -kiabálja a tanár.

Mi? JiHyun? Basszus... Azt hittem nekem szól.

-Nektek ugyan az a vezeték nevetek? -csodálkozik a mellettem ülő.

-Mi ebben olyan fura? 30-ból 25 diák meg Kim. -rántom meg a vállam, mintha nem tudnám hogy mire céloz. Ha ő is tettethette a hülyét, én miért ne tettethetném?

-A Park nem olyan gyakori név. -jegyzi meg savanyún. Pont ez volt az amire gondoltam, hogy benne is felmerült.

-Véletlen egybeesés. -vonom meg a vállam unottan. Tudom hogy JiHyun nagyon dühös lesz, ha lebuktatom. Tudom hogy nem akar felvállalni, erre a gondolatra pedig ismét nedvesedni kezd a szemem. Miért nem tudom egyszerűen elfelejteni? Nem kéne ezen ennyire megsértődnöm. Nem kéne hogy ennyire fájjon. Nem kéne ezt éreznem. Nem kéne még mindig így éreznem. Még kellett volna szoknom, hogy nem létezem számára.

-Egyébként... -szólalok meg olyan 10 percet követően. Hangom majdnem elcsuklik és nagyon halk, de sikerül elkezdenem mondanivalóm. -Miért nem szóltál hogy elfoglaltam valaki helyét? -kérdezem suttogva.

-Nem zavart és őt sem zavarta. -tudja le ennyivel a válaszát. Nem zavarta? Ch... Akkor itt maradok.

Ez a nap sem volt haszontalan.
1.Megtudtam hogy az öcsém hideg vérrel meg tud alázni az egész osztály előtt
2.Egy önjelölt "őrangyal" mellett ülök, akinek rejtélyes módon a keze is törött.
3.Van valaki, aki adott nekem egy tabletet. Elméletileg végzős és mivel az őrangyalkám --akinek még mindig nem tudom a nevét--, mellettem ül, így nem lehet az aki adta nekem.

Összefoglalva, két önjelölt "segédem" van, akikről nem tudok semmit és rohadtul a pofájukba fogom mondani, ha megint segíteni próbálnak, hogy hagyjanak békén. Nem kérek a segítségükből, sem a sajnálatukból. Lehet megvakultam, de nem vagyok csecsemő. Így is tudok boldogulni. Nem akarok mások terhére lenni. Azt meg végképp nem szeretném, hogy valaki csak azért segítsen nekem, mert sajnál. A sajnálatukat tartsák meg maguknak.

Az utolsó órámról két perce csengettek ki. Nem sietek, hisz minek? Ilyenkor minden gyerek fejvesztve, csoportosan áramolnak kifelé. Helyem se lenne elmenni. Ha mégis megindulnék, nagy eséllyel randim lenne a parkettával.

A terem elcsendesedett, én pedig pont összepakoltam. Táskám vállamra kapom, botom a kezembe ragadom és megindulok. A telefonom már a zsebembe süllyesztettem.

Neszt hallok magam mögül, így arra kapom a fejem. Innen is kitalálhatják az emberek, hogy nem születésem óta vagyok vak. Egy olyan aki sose látott, nem kapná automatikusan hang irányába a fejét.

Bumm

-Au.-fogom meg a fejem. Annyira megzavart az az apró zaj, hogy nem figyeltem arra, hány lépést tettem már meg. Telibe a bezárt ajtónak csapódtam. Fenébe!

-Hé, hadd segítsek. -siet mellém egy ismerős hang. Minek van ez még itt?

Megfogta a vállam és magával szembe fordított, hogy gondolom szemügyre vehesse a fejem.

-Nincs szükségem a segítségedre. Eleve a te hibád hogy nekimentem. -zsörtölődöm és beugrik egy kép. Megvan hol hallottam már a hangját. Ő volt az, aki tegnap mikor nem találtam be a bejárati ajtón, még a termemig is el akart kísérni. Hát ezért volt ismerős a hangja. Csak egy önjelölt szent, aki azt hiszi, szebb lesz a világ ha mindenkinek segít és mindenben keresi a jót. Csak az a baj az ilyen emberekkel, hogy rohadt hiszékenyek és könnyű átverni mindet. Nem igaz barátnak való az ilyen.

Durrogva csapom ki az ajtót az idiótát hátra hagyva. Nem kell hogy segítsen, tudok egyedül boldogulni. Nem kell nekem a szánalma és sajnálata. Egyedül is boldogulok.