𝔸𝕫 𝕖́𝕟 𝕠̂𝕣𝕒𝕟𝕘𝕪𝕒𝕝𝕠𝕞❀ |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

34.🌸

Jimin szemszögéből:

Jungkook pont ahogyan megjósolta, miután hazaértek a szülei, többet nem írt.
Vártam egy napot...
Vártam két napot...
Vártam vártam és vártam, de még csak elérhető se lett soha, amivel lebuktathattam volna, hogy valójában csak engem akar lerázni. Mivel ez nem történt meg, így hibáztatni se hibáztathatom.

Inkább csak hálás vagyok amiért apa tőlem sosem vette el a telefont és ha jól emlékszem, még szobafogságot sem kaptam soha.

A napok lelassultak és azon kapom magamat hogy egyfolytában azt hallgatom, hogy kapok e végre új üzenetet attól a lükétől.
Fura, de teljesen hozzá szoktam ahhoz, hogy minden nap egyfolytában dumálunk.

Most ha haza érek a suliból csak tanulás vár, más nem.
Ráadásul folyton hiányérzetem van Pióca miatt és este... már a pornó se segít!!! Ha "lehunyom a szemeim" csak Rá tudok gondolni! Csak rá és senki másra! Pedig próbáltam mindent! Csinos lányokat elképzelni, vagy legalább egy másik fiút, de nem! Ördögi móron belefészkelte magát az agyamba, erre most nyom nélkül eltűnt!

Hogy képzeli egyáltalán, hogy fenekestül felforgatja az életemet, majd mire TALÁN, de csak is talán, beleegyeznék, fogja és kilép belőle, ezzel megint mindent felforgatva!?

Nagyot sóhajtok, mikor rájövök, hogy megérkeztem a kórház bejáratához.
A napokban sokat agyaltam, és hát ez lett a vége... Vállalom a műtétet és azóta apával is beszéltem erről.

Azt mondtam neki, hogy pályázat volt és ingyenes a dolog, mert tudom, hogy azt hogy a Pióca fizette, nem fogadná el.
Igazság szerint én sem fogadom el, és apránként tervezem vissza fizetni a költségeket, hisz nem olcsó egy ilyen műtét, ebben biztos vagyok.

-Elnézést, szem műtétre jöttem. -mondom bátortalanul mikor a pulthoz érek és szerencsémre a nő kedves volt. Pontosan el mondta hogy "merre hány méter", így könnyen oda találtam.

Igazság szerint nagyon izgulok és apa felajánlotta hogy elkísér, de én lebeszéltem róla. Nem akarom hogy e miatt szabadságot vegyen ki. Egyébként is az első utam haza fog vezetni, hogy újra láthassam őket és csak utána megyek el a Pióca által rendezett találkozóra.

-------

Mivel a műtétig még órák vannak és a vizsgálatokon már túl vagyok, így van időm végig járni a kapott szobámat.
Rajtam kívül csak egy ember van itt, aki kedvesen segített is eligazodni az ismeretlen helyiségben.

Igazság szerint lehet úgy tűnik, hogy azért fedezem fel a szobám, hogy el tudjak benne igazodni, vagy el tudjam képzelni fejben, de valójában csak nagyon izgulok és egyszerűen nem tudok megülni a seggemen. Kellett egy kis séta, hogy lenyugodjak.

-Az első műtéted? -teszi fel hirtelen szobatársam a kérdést, mi nagyon meglepett. Még csak a nevét se tudom.

-Igen. -felelem bátortalanul a fiúnak. -Ennyire nyilvánvaló? -vakarom meg kínosan tarkómat.

-Még szép, hogy az. De általában az emberek többsége izgulni szokott a műtétek előtt, úgyhogy mondhatni, csak ráhibáztam. -magyarázza. Kedvesnek tűnik. -Egyébként nem kell izgulnod. Ha izgulsz csak rosszabb. Szem műtéted van. Max vak maradsz. -próbál nyugtatni, de ezzel csak több kérdés merül fel bennem.

-Honnan tudod, hogy szem műtétem lesz? -kérdem értetlenül. Oké hogy vak vagyok, de lehetne teljesen más is az ok. A vakoknak nem csak a szemét lehet műteni. Ráadásul nem tudhatja, hogy balesetben vakultam meg, így menthető a látásom.

-Rajta van a kartonodon, ami ott van az ágyad végébe. Nem volt leolvasni. Bár sok szót nem értek belőle, de az hogy "szem" megtalálható benne, innen meg már nem volt nehéz összerakni. -kapok egy kifejtett választ.

-Ééés...neked első műtéted lesz? -töröm meg a beálló kínos csendet.

-Nem. Fél éve már műtötték a bal kezem. Most jöhet a jobb.

-Mi a gond a kezeiddel? -vonom fel egyik szemöldökömet.

-A csont mindkét kezembe hosszabb mint amilyennek lenniük kellene, így elég sokszor fáj és a kosarazást is kénytelen voltam abbahagyni miatta. Mivel csak 17 éves kortól lehet végezni ezt a műtétet, így eddig várnom kellett, de amint betöltöttem fél évvel ezelőtt, azonnal jöttünk hogy egy szakorvos lereszeljen egy kicsit a csontomból. -magyarázza, és ahogyan tapasztalom, elég bőbeszédű, ugyanis itt még nem áll le a rizsával. -És mielőtt megkérdeznéd, hogy akkor miért nem lett már akkor lereszelve mindkét kezemből a csont, azért, mert suliból a műtét ellenére nem hiányozhatok és ha mindkettő egyszerre lett volna megműtve, nem csak hétköznapi dolgokat nem tudnék megtenni, de még jegyzetelni se az órákon. Eddig könnyű volt, mert a bal volt bekötve, és jobb kezes vagyok, viszont most jön a neheze: Meg kell tanulnom bal kézzel is írni.

-Miért nem kéred meg az egyik osztálytársadat, hogy jegyzeteljenek neked? -ugrik be egy jó ötlet.

-Nem akarom őket azzal zaklatni, hogy folyton tőlük kérem el a jegyzeteiket, másrészt meg házit úgyis kell írnom. -cáfolja ötletem.

-A tanárok nem nézik el neked, hogy műtötték a kezedet? -érdeklődöm tovább, mivel azt veszem észre, hogy a beszélgetés oldja a műtét miatti feszültségemet. Olyan jó lenne most Piócával dumálni...

-Néhány elnézné, de akkor feleltetni fognak ha a többiek dogát írnak, és az sokkal rosszabb.

-Miért? Felelésnél be tud segíteni a tanár.

-Írásba meg a puska. -nevet fel mondatán és most már értem, hogy miért akar annyira megtanulni bal kézzel írni. Aki tanul, annak könnyebb szóban, hisz ha valami nem jut eszébe, csak egy kis segítség kell neki, és máris mindent tud. Na de aki nem készült, annak mondhat bármit a tanár, azt se fogja tudni milyen órán van.

-Oké, most megfogtál. -nevetek fel én is.

Beszélgetésünk egészen addig tartott, míg őt el nem vitték műteni, majd nem sokkal utána én is követhettem...
Igaz kicsit még mindig féltem, de a szobatársam sokat segített, hogy lenyugodjak és csak mikor beértünk a műtőbe jöttem rá, hogy meg se kérdeztem a nevét.

Nem lesz semmi gond, nem igaz? Csak egy egyszerű...nem éppen szokványos műtét...
Mi a legrosszabb lehetőség? ...