𝔸𝕫 𝕖́𝕟 𝕠̂𝕣𝕒𝕟𝕘𝕪𝕒𝕝𝕠𝕞❀ |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

2.🌸

"Én is...-gondolom magamban, de kimondani már nem mondom."

-Írni fogok, úgyhogy kérlek ne zavarjatok. -mondom inkább határozottan, mire apa egy 'jó'-val ki is megy az ajtómat bezárva maga mögött.

Valójában már teljesen elment a kedvem a dologtól és csak azért mondtam, hogy nyugodtan vetődhessek az ágyamba kibőgni magam.

Igen, tudom, ez egyáltalán nem egy 18 éves fiúhoz illő viselkedés, de egyszerűen már nem tudtam magamban tartani.

Nem megy.

Felállok az asztalomtól, elsétálok az ágyamig, amibe belevetem magam és kiengedem a könnyeimet.

Nem akarok oda visszamenni. Mindenki ismeri az öcsémet, aki biztosan olyanokat terjeszt rólam, hogy "fogyatékos" vagy "rokkant". Nem akarom, hogy így nézzenek rám.

Ráadásul én leszek a legidősebb az osztályban. Abból az osztályból mindenki tudja, hogy felettük jártam...Nem akarok oda visszamenni. Annyira kínos lesz és ahhh....Szörnyen szar lesz.

Ha belegondolok, hogy az öcsém az osztálytársam lesz, mert az lesz, akkor már kényelmetlen nekem és neki is. Fixen le fog tagadni, de ebben csak annyi a baki, hogy mindenki tudja, hogy tesók vagyunk...

Nem akarom ezt az egészet. Nem nem és nem...

-_-_-_-

A hisztizésem egész délelőtt tartott, mikor aztán elindultam a mosdóba.

Ahogyan kilépek a szobámból, egyenesen megyek két lépést és rögtön előttem van, ugyanis az előttem lévő szoba a fürdőszoba.

Pechemre pont amikor kiléptem az ajtón, akkor lépett ki rajta a mellettem lévő szoba tulajdonosa is sajátján. Az öcsém...

-Oké, hogy szomorú vagy, mert velem egy osztályban vagy, megértem én is gyűlölöm apa hülye ötletét, de azért nem bőgtem órákon keresztül. -mondja lenézően. Ahhhh, ilyenkor olyan szívesen felpofoznám.

-Honnan veszed? -kérdeztem az előbbi helyről érkező hang irányába fordulva.

-Egyrészt, nem ott állok. Másrészt pedig ha nem is hallottam, az arcod piros és fel van puffadva a sok pityergéstől. -válaszol gúnyos hangnemben.

-Apaaa! -mondom dühösen apának jelezve hogy JiHyun megint kezdi.

-Hyun, hagyd a bátyádat! -kiabál ki a szobájából apa.

-Oh, bocsánat, nem így gondoltam, ne haragudj. -mondja egyből átváltva hangját az aggódó testvéréé.

-Apuci pici fia, ne pityeregj, mert te vagy kettőnk közül a kiskedvenc. -súgja fülembe a szavakat, majd picit vállával nekem jőve sétál el mellettem. Szavaiban hallani véltem az undort és az utálatot.

Régen nagyon jóban voltunk, de anya halála óta egyszer sem beszélt velem rendesen. Hiányoznak a tesós csevegések és ölelések. Az, hogy vele mindent megbeszélhettem, de szerintem már örökre utálni fog...

Elmentem a budiba, hogy megmossam az arcom, majd visszazárkóztam a szobámban.
Ebédelni nem akartam, hisz nem volt étvágyam, így egész délután a szobámba zárkózva voltam és zenét hallgattam, közben pedig írtam.

A főszereplőt Jiho-nak hívják és vak. Pont mint én...
Nem lát, és azt írom le, hogy ő szemek nélkül hogyan látja a világot.
Mivel régen láttam, így tudom, hogy hogyan néz ki a világ látva és vakon is, tehát nem esik nehezemre leírni.

Jihonak nincsenek barátai és egyedül kell boldogulnia a világban.
Egyedül kell megkeresnie a mindennapi pénzt és közben megküzdenie azokkal a szitkozódó szavakkal, amit minden nap megkap.
Vannak boldog részek is, de a végük valahogy mindig szomorú lesz.

Mikor szerez egy barátot, azt pár nap után kiírom, azaz elmegy, vagy kiderül, hogy nem volt igaz barátja, vagy meghal. Tudom, ez elég depresszíven hat, de azt akarom, hogy érezhető legyen a magány és az üresség.

Olyan mintha kimaradnál a világból, mégis benne lennél, de az a részed ami benne van, csak bántalmazást kap, így lehet nem is élet ez...Legalább is ez a gondolata Jihonak. Nekem természetesen nem ilyen érzés...Én nem kapok annyi fájdalmat, mint a kitalált karakterem...

Ahogyan elérkezett az este kopogást hallottam meg.

-Igen? -kérdeztem, de nem fordultam meg. Most nem.

-Szia Jiminie, csak kaját hoztam, meg szólni akartam, hogy holnap össze kell pakolnunk neked a sulis dolgaid, mert hétfőn kezdesz a suliban. -mondta apa, és letette a tálcán hozott ételt az asztalom szélére.
Beletúrt a hajamba, majd nagyot sóhajtva elhagyta a szobámat.

Nem akartam semmit mondani, neki, ezért is voltam csendben...Néha elgondolkozom, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne, ha a hangomat veszítettem volna el és nem a látásom...

Igaz, imádok énekelni, de a tánc ugyan úgy ment volna, és nem bámultak volna meg az utcán, vagy súgtak volna össze a hátam mögött szörnyülködve.
Lehet nem látom, hogy ha bámulnak, de érezni érzem és nem túl jó érzés.
Na de mindegy is.
A lényeg, hogy megfaltam a kaját, elmentem fürdeni, majd lefeküdtem aludni.

-_-_-_-

A másnap a cuccaim beszerzéséből álltak és az apám az órarendet is elkönyörögte az öcsémtől. Pontosabban elvette.

A holnapi napom úgy ahogy van lesz szörnyen szar.

Először is tesi és tánc is lesz, másodszor angol is lesz, amit ki nem állhatok. Az egyetlen angol forrásom a Netflix, amit régen angol felirattal néztem, de most már azt is buktam, hiszen ki az aki filmet vagy sorozatot hallgatni szokott?

A lényeg az, hogy holnap hétfő, és csak nekem csak most és persze az összes többi napra is V.I.P jegyem van a pokolba, hogy végigszenvedhessem a hetet és az egész évet!!!

Miért csak egy hete kezdődött ez a rohadt suli??? Mármint nem nekem, hanem az összes többi gyereknek, de akkor is. Mehetne már ez a tanév majd egy éve, hogy nekem csak egy vagy két napra kelljen bemennem és letudjam a 12. osztályt.

A vasárnap hamarabb elment, mint reméltem és már este 9 körül van, holnap pedig korán kel kelnem, hisz mivel nem látok, így több idő a készülődés számomra. Vagyis csak azt hittem, hogy több idő lesz...Hát. Tévedtem. Nagyon nagyot tévedtem.

Igaz, reggel nehéz volt felkelnem, de még így is sokkal hamarabb elkészültem, mint apa és JiHyun. Már egy 15 perce az ajtónál várakozok teljes harci díszben és ők még csak most kezdik felvenni a cipőjüket. Kabát nem kell, hisz még javában szeptember második hete van, azaz jó nyárias az időjárás. Bőven elég egy pulcsi is.

Az én ruházatom egy fekete szakadt nadrág, ugyan olyan színű pulóver és táska, emellett egy fehér cipő és szintén ilyen színű a kezemben lévő bot. Vagyis csak remélem, hogy tényleg ilyen színűek. Apa csak nem vert át, úgyhogy nagy eséllyel így nézek ki.

A hajam egyébként fekete. Régen nagyon szerettem volna szőke hajat, vagyis olyanra festetni, de amióta nem látok, már feleslegesnek tartom, hisz úgysem fogom látni, hogy hogyan áll.

Sokat kellett ugyan várnom, de végre elindultunk kifelé a házból és meg sem álltunk a ház mellett álló autóig.

-Szálljatok be. -utasít apa, de én megtorpanok.

-É-én inkább gyalog megyek...-mondom és már irányba is fordulok, hogy meginduljak a suli elé.

-Ne mond, hogy még mindig tojsz kocsiba ülni. -mondta Jihyun eléggé cinikus hangsúlyban.

-Nem...nem dehogy, csak jól esik a friss levegő...-hazudok gyorsan és megindulok előre.

A baleset óta nem ültem be egy autóba sem és még mindig nem bírnék. Lehet nem látok, de az emlékemnél még láttam és ha arról van szó, hogy ismét kocsiba kellene ülnöm újra és újra lejátszódik bennem, így nem merek beülni. Még nem és szerintem már sohasem... De nem baj az. Legalább sétálok egy kicsit, nem?...