𝔸𝕫 𝕖́𝕟 𝕠̂𝕣𝕒𝕟𝕘𝕪𝕒𝕝𝕠𝕞❀ |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

7.💮

JiHyun szemszögéből:

Ahogy hazaértem, ledobtam a táskám a szobámban, és bevetődtem a székembe. JungKook addig könyörgött, hogy végül belementem. Nem is értem miért pont engem kért meg, vagy miért nem ő maga küldi el annak a nyominak az anyagot, ha már annyira akarja. Bár az sem tiszta, hogy mit akar az bátyámtól. Mármint, hogy miért gondoskodik róla. Nagy eséllyel azért mert vak, és megsajnálta, de ha ez tovább így megy, fel kell világosítanom, mennyire is egy álszent. Sajnáltatja magát, mint egy utcára dobott kutya, aki egyébként megérdemelte sorsát.

Nagy sóhajjal nyitom meg az asztali számítógépemen a játékom. A gépes játékok az egyetlenek amik segítik elfeledtetni velem az adott napi terheim. Vagy éppen az életem úgy szimplán. Ne értse félre senki, nem vagyok egy nagy gémer gyerek, aki folyton csak nyomkodja és a szintek jelentenek neki mindent, egyszerűen csak szeretem. Az egerem anyától kaptam mikor még élt... ő tanított meg játszani és ezért is szeretem. Mintha itt lenne velem ilyenkor. Ez az egyetlen elfoglaltság amikor nem hiányzik annyira.

Ha Jimin aznap nem akar annyira elmenni egy hülye táncos próbára, anyának nem kellett volna érte mennie és nem történt volna meg a baleset. Kurvára itt maradt volna velem tovább játszani. De Jimin felhívta és a vesztét okozta. Miatta nincs itt. Apa anya halála után a szegény megrokkant bátyám kívánságait leste. Mindent megtett neki amit csak kért. Nem sokkal utána volt a szülinapom. Ügyetlenkedett és véletlen meglökte apát akinél a tortám volt, az pedig a földön landolt. A szülinapom volt az egyetlen amit vártam abban az időben. Anya azt mondta régebben, hogy ez nem csak az én napom, hanem az övé is, mert mikor megszülettem, az volt élete legszebb napja, persze csak Jiminé után. De akkor is a közös napunknak nevezte. Nélküle először meg sem akartam ünnepelni, erre még a tortám is oda lett. Akkor is én lettem lecseszve, hogy miért haragszom a bátyámra. Nem tehet róla, hisz VAK!!! Mintha már nem is lennék fontos. Jimin a lényeg, mert nem lát. Segítsünk neki, ápolgassuk, tutujgassuk, de minek is? Elég idős már ahhoz, hogy megoldja a dolgokat magától. Mégis körülötte forog a világ. Legalábbis apa biztos. Mindenért én vagyok a hibás. Kurvára nem számított mikor depresszióba estem anya halála miatt. Öngyilkos akartam lenni és már a pincébe kötöttem a kötelet, mikor apám leszólt, hogy csináljam meg a bátyám kajáját, mert ő képtelen rá! Tudta, hogy lent vagyok! Látta, hogy kötöm a kötelet és nem érdekelte, csak az, hogy szegény Jiminnek meglegyen az a kurva kenyér! Nehogy a végén éhezzen szegény gyerek.

De persze. Én vagyok a szemét. Én vagyok a rossz, hogy miért nem tudok kedves lenni a nyomorékkal. Miért nem tudok jó tesó lenni. Minek legyek mikor ott ugrál körülötte így is mindenki! Minek legyek én is ott körülötte!? Nem mindegy? Úgysem látja.

JungKookhoz azért mentem oda az első nap, mikor megjelent az osztályban, mert ő volt az egyetlen aki nem tudott Jiminről és a balesetről. Ő volt az egyetlen aki nem tudja, hogy az anyám halott. Nem tudja, hogy van egy utált bátyám és nem tudja mennyire fáj. Bár azt senki más sem tudja, mennyire felemészt az üresség és mennyire marja a mellkasom a fájdalom.

És most egy osztályba kell járnom a bátyámmal. Hát nem szuper? Az osztályba is elveszíthetek magam körül mindenkit, mert Jimint fogják körülugrálni, pont mint ma. Ráadásul már JungKook is kezdi. Jimin nem elég hogy megfosztott a szüleimtől, de még az egyetlen és számomra legfontosabb személyt is kurvára elveszi!

Csak azért bólintottam rá JungKook kérésére, mert azt akartam, hogy tudja számíthat rám. Nem azért mert sok cuccot ad. Nekem anélkül is ő lenne a legjobb barátom. Anyára emlékeztet, így amikor csak tudok vele akarok lenni. Nélküle pedig újra lyuk kezd tátongani mellkasomban. Ilyenkor jöhet a videójáték.

Nem lehet szavakba önteni azt a mennyiségű haragot és azt a undort amit Jimin közelében érzek.

Észre se vettem, de gondolataim miatt már egyáltalán nem foglalkozom a játékkal. A könnyeim lefolynak arcomon és teljes testemben remegek. A kényszer nagyon erős, hogy ismét megtegyem AZT, de még az előző után sem gyógyult be a sok heg, így nem kellene.

Fiókom kihúzom és kezemmel megszorítom késem nyelét, majd kezem felé emelem. Csuklómon ott virít a tegnapi vágások nyoma. Nem is kellene az élével vágnom, de még úgy is vérezne, hisz felszakítaná a tegnapiakat, de nem érdekel. Iszonyatosan fáj már megint a mellkasom. Nem kapok levegőt és ez segít. Egy éve ez tart életben. Kell a túlélésemhez.

A kezem lendül és az első vágásnak marad meg mindig a legnagyobb nyoma. Ebbe viszem a legtöbb erőm. A kés felvési az eleve sebes bőrt csuklómon, de nem állok meg. Egy még sosem volt elég. Kezem immár automatikusan lendül újra, újra és újra. Két vágás közt fél másodperc sem telhet el, már sebzem is újra magam.

Az Ő hibája! Minden az Ő hibája! Elveszi tőlem Kookot is! El vett tőlem mindenkit...MINDENKIT! Egyedül lettem Miatta! Teljesen egyedül!

A vágásokat már nem számolom, bár sose tettem. Túl sok lenne, ráadásul sosem a száma érdekelt. Nem azért csinálom, mert "milyen menő" vagy mert "azt olvastam az interneten, hogy sok küszködő tinédzser ezt teszi". Mert sokan ezért teszik. Mert menő. Pedig nem is merik megtenni. De engem sose ez érdekelt. Sem az, hogy megsajnáljanak. Sose mutattam még JungKooknak sem. A mostani őszi idő pedig még rá is segít a rejtegetésre, hisz amúgy is pulóverben vagyok ilyenkor.

A vágdosás befejezése a legnehezebb ilyenkor. Még nem ér véget a fájdalom, de már a karom elzsibbad, így tudom, hogy ideje befejeznem. Leállok. A kés élére felcsapódott vérem, pont ahogyan az asztalra is lefolyt, így ezt gyorsan egy zsebkendővel letörlöm. A kés vissza megy a fiókomba, egy fásli a kezemre, és kész is. Ez után pedig már csak az következik, hogy kisírva magam lenyugodjak és semleges állapotba kerülhessek.

Az ágyam a célom, ahol sebes csuklóm erősen szorítva könnyezek magzatpózban. Eddig nem hallottam semmit, mert a belső hangok fejemben mindent túl ordítottak, de most, hogy lassan kezdek átcsúszni a semlegességbe, már minden apró neszt hallok a lakásban.

Jimin szobája az enyém mellett van, és hallom ahogyan ír. A program hangosan kimond mindent amit beír, én pedig mindig ezt hallgatom. Nem szóltam neki sosem hogy áthallatszik, de rohadtul fáj ezt hallgatnom. Tudom miről ír. Tudom, hogy mennyit ír, vagy éppen mikor mit csinál a gépén. Ennek a hangjára válok semlegessé. Ahogy meghallom, mintha kiürülnék. Minden fájó érzés mintha sosem lett volna. Nem érdekel a jövő, a múlt és senki más sem. Csak fekszek a plafont bámulva és próbálok gondolatok nélkül létezni.