𝔸𝕫 𝕖́𝕟 𝕠̂𝕣𝕒𝕟𝕘𝕪𝕒𝕝𝕠𝕞❀ |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

17.💮

A térdemet nagy nehezen sikerült úgy ahogy lekezelnem és elbicegtem az ágyamig amibe beledőltem. Persze olyan sikeresen hogy bevertem a fejemet a falba olyan nagy hévvel, hogy Jihyun visszakopogott, ezzel azt jelezve, "halkabban".

Már kemény két percig, lehunyt szemekkel volt nyugodt pillanatom, mikor megszólalt a telefonom. Csak egy üzenetem érkezett.

Megnézzem? Ki kereshet? Nagy eséllyel apa az, hogy megint később ér haza. Manapság egyre többet túlórázik. Kicsit aggódom is érte, viszont amikor felajánlottam neki a segítségem, elutasított, miszerint nekem csak annyi a dolgom hogy tanuljak. Egyértelmű hogy azt akarja, hogy minél hamarabb érettségizzek, kiváló jegyekkel, még ha ezt ki se mondja egyenesen.

-----

Az iskolában sétálok. Körülöttem minden homályos. Csak hangos zajokat hallok. Nagy a tömeg. Kívülről látom magamat. Felülnézetből.
Egymás után csapódok neki a folyosón elhaladókba. Egyik válláról esek neki a másiknak. Ide-oda lökődök, egyenesen a lépcső felé.

'-Ne! Le fogok esni! Hagyjátok abba! Valaki!?' szólongatok mindenkit de hiába. A testemet nem én uralom. Én csak kívülről látom a dolgokat.
Feleslegesen kiabálok, nem uralom a helyzetet.

Már csak fél méter...
Nem veszem észre a lépcsőt...
Le fogok esni, de senki se figyel...
Mindenki megy a saját feje után...

A lépcső szélére érve megbillenek és hátra zuhanok a semmibe. Nem érek földet. Csak zuhanok lefelé, míg....

Lihegve ülök fel az ágyamon. Körül akarok nézni, de nem látok semmit. Hol vagyok? Ez a valóság?

Magam körül tapogatózni kezdek és légzésem egyre csak nő. Nem kapok levegőt. A sötétség körül ölel.
Könnyeim vízesésként folynak végig arcomon, majd hullanak a pólómra.

-Apa... Anya... Valaki... -suttogom rekedt hangon, már amennyire levegőhöz kapkodásom közben képes vagyok.

Ki akarok menni a fürdőbe. Vagy át apa szobájába, de ahogy az ágyam szélére húzódok és elkezdem leereszteni a lábam, nem találom a padlót.

Ez egy szakadék... Egy szakadék és itt vagyok a peremén... Le fogok esni...

A falnak nyomom hátam, felhúzom a lábam és remegve zokogok tovább.

-Hol vagyok? -lihegem.

A szívem egyre hevesebben ver, zsibbad az egész testem, a fejemben egy nyomó erő uralkodik. Izzadok, mégis ráz a hideg, fáj a mellkasom és kezdek szédülni.

Ordítani akarok de nem jön ki hang a torkomon.
Egyfolytában a zuhanó álom jár a fejemben és az, hogy itt egy nagy szakadék előttem.

Egyre kisebbre húzom magam. Félek...

-Anyaaa... -szólítgatom és fel se fogom közben, hogy ő már nincs köztünk. Az agyam leblokkolt, azt mégis meg tudom állapítani, hogy ha ez így megy tovább, fix elájulok.

Motoszkálást hallok. Majd egy ajtó nyitódást és lépteket. Újabb ajtó nyílás és mégtöbb láb lépteinek hangja.

Vajon meghallottak? Ha ajtók vannak itt, akkor ez mégis csak a ház? De szakadék van az ágy mellett...

Még egy ajtó nyitódás és már nagyon közeli léptek.

-Jimin! -hallom meg apa riadt hangját és az ágy besüpped mellettem, majd két erős kéz fonódik körém. -Nyugodj meg. Itt vagyok. Semmi baj. -simogatja fejem, hajamba túrva.

-Hol...hol vagyok apa? -sírom erősen belé kapaszkodva.

-A szobádban. Minden rendben van. Rosszat álmodtál? -kezdi hátamon fel-le mozgatni kezét.

-Hm. -bólintok. Fejem mellkasának van döntve, lassú szívverése pedig egyre lassítja az én lélegzetvételemet is.

-Nyugodj meg. Itt biztonságban vagy. -kel fel mellőlem, nekem pedig nincs erőm utána kapni. Fáradt vagyok...

-Holnap iskola. Ideje aludni. -sétál egyre távolabb. Mos itt hagy?

Már vártam az ajtóm záródását, mikor...:

-Jihyun mit keresel te még itt? Menj vissza aludni. Már rendben lesz. -szólítja meg öcsémet apa. Igaz. Több léptet is hallottam... Várható volt hogy felébresztem. A fal nagyon vékony...

-Apa... -szólok utána mikor az ajtóm nyikorgására felfogyelek.

-Igen? -torpan meg a mozgásban és valószínűleg vissza is nézett rám. Azt akarom hogy velem aludjon, de holnap dolgoznia kell menni és már így is hulla fáradt lehet. Nem kéne önzőként viselkednem. Az Isten szerelmére már végzős gimnazista vagyok...

-Jó éjt... -motyogom végül, eredeti szándékomat elvetve.

-Jó éjt. Aludj jól! -köszön el ő is és bezárja a szobám ajtaját.

Mély lélegzetvételeim visszhangzanak a szobámban. Ideje aludnom. Nincs semmi baj... Nincs itt szakadék, apa is ide tudott hozzám jönni. Nem fogok leesni.

Ne legyél már gyerekes! Ez a szobád! Az öcséd normálisabban viseli a rémálmokat! Miatta még senki nem riadt fel, olyan pedig nincs hogy neki ne legyenek. Valamilyen szinten mindenkinek szokott lenni, nem?

Végül csak elnyomott az álom, az ágyam sarkába görnyedve és lepedővel körültekerve, mintha az meg tudna védeni mindentől.

----

A reggeli ébresztőm szó szerint kipattintott az ágyból. Mint akit megcsíptek, úgy ugrottam talpra az ágyam mellett.
Nem tagadom, nem egy kicsit ijedtem halálra. Még élénken emlékszem az esti dolgokra.

A konyhába leérve már a házban élő mindkét személy ott volt. Ez mondjuk meglepett, mert csak apára számítottam.

-Sikerült aludnod még egy kicsit? -kérdi apa köszönés helyett.

-Igen. -felelek és leülök az asztalhoz.

-És te? -fordul gondolom Jihyunhoz.

-Hm. -dörmög igenlő választ. Úgy érzem nincs jó kedve.

-Apa te jól aludtál? -szólalok meg egy kis csendet követően.

-Valakik felkeltettek az éjszaka közepén, de addig tökéletesen. -kapom meg a választ, amire el szégyellem magamat.

-Ne haragudjatok... -tördelem kezem bűnbánóan.

-Legközelebb ne bőgj mint egy csecsemő egy rémálom miatt és hagyj aludni. -dörmögi Jihyun a tőle már megszokott mogorvasággal.

-Jihyun! Ne szekáld a bátyád! Te keltettél engem, mikor ugyan úgy segíthettél volna Jiminen mint én, úgyhogy ne bántsd! Amikor neked volt sokszor rémálmod mindig megnyugtattalak téged is! -förmed rá apa és nekem nem is egy új információt ad ezzel.

Jihyun keltette apát hogy jöjjön hozzám? Végül is logikus. Ő nem akart nekem segíteni és csendet akart, az meg nem érdekelte gondolom, hogy apa aludna.
Az meg hogy volt rémálma...
Én miért nem ébredek fel ha neki van? Ha már apa is meghallotta, akkor nem lehetett túl halk. Egyáltalán mikor volt? Miért nem anya nyugtatta? Vagy a közel múltban volt?

Azt hiszem én felmegyek... -hozom meg a tökéletes döntést és egy szó nélkül elsiettem az asztaltól, a szobámig meg se állva.

Táska, tablet, innivaló, tízórai... Mi hiányzik? -gondolkodom a szobám ajtajában. Oh! A telefonom!

Hiába nem tudtam, hogy hol hagytam a készüléket, az éjjeli szekrényen hamar rá találtam.

"-Egy üzenete érkezett" -mondja hangosan a telefonom, hogy tájékoztasson a helyzetről. Szinte sose használom, mert elég nehéz vakon...

A képernyő közepére nyomok hosszan, és megmondom a készüléknek a jelszavam, majd pedig azt az utasítást, hogy nyissa meg az üzenetet.

"-Jeon Jungkook üzenetet szeretne küldeni. Elfogadja kérelmét?"- hangzik a robothang. Jungkook? Mégis mit akar?