Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/42.

Sirius leplezetlen türelmetlenséggel toporgott a kilenc és háromnegyedik vágány peronján, mialatt azt leste egyre, mikor bukkan fel végre egy oly ismerős, szőke alak – ám amaz továbbra is távol maradt.

Hőn utált, immáron hazaérkező unokatestvére, Flor, még oda is szólt neki, amikor elhaladt mellette (ő bezzeg nem tudta volna otthon felejteni magát!):

- Hallottam, hogy mostanra végképp elege lett belőled mindenkinek, és kidobtak! Hamarább meg kellett volna ezt lépniük – csak szégyent hoztál ránk mindig is. Lám, most már a kis barátnőd is elmarad mellőled, nem érzed úgy, hogy ez jelent valamit?

- Neked is csodaszép napot, Florencia, jó újra látni! – felelte erre végtelenül egyszerű, és vidám hangnemben Sirius, noha legbelül forrongott a dühtől. Mégsem engedte, hogy ez meglássék rajta. Még Keikótól tanulta el, miként lehet a mardekáros lányt leszerelni, ezzel együtt pedig  tökéletesen az őrületbe kergetni.

Mert nekiállhatott volna vitázni vele, vagy épp kijelenteni: szó sincs kidobásról, mert ő maga jött el onnan, önként (mondhatni, megszökött) – de minek? Azzal csak olajat öntött volna a tűzre, és ütőkártyát ad a másik kezébe.

Azzal, hogy semmibe vette Flor undokságát, minden fegyverétől megfosztotta.

Egyébként meg, ahogy azt szintúgy Keikótól eltanulta: a szavak, akár a szél. Kit izgat, mit locsog össze ez a buta kis liba? Kit izgat a véleménye?

A fekete hajú Black lány valóban majd' felrobbant, amiért kegyetlenkedő megjegyzései nem találtak célba; felfújta az arcát, forgatta a szemét, de mondani már nem volt képes semmi többet.

Így aztán sarkon fordult, és otthagyta a kuzinját, annak legnagyobb örömére.

A következő percben már azt jelezte egy kiáltás, miszerint a Roxfort Expressz hamarosan útnak indul.

- Tapmancs, mennünk kell! – érintette meg a vállát James; a barátja egy pillanatig nem reagált.

- Nem értem, hol lehet – szólt aztán csendesen, mialatt csak követte végül a másikat a vonatra, miután más lehetősége nemigen maradt.

- Lehet, még nem tudtak hazautazni, és kihagynak egy napot... Hallottunk volna arról, ha esetleg a szüleik kivették volna őket, vagy ilyesmi.

Sirius erre egy percre összerezzent – hogy a lány ezután ne térjen vissza soha, hanem kint maradjon, ki tudja, hány ezer kilométernyire tőle, egy másik országban...

- Na, azt már nem! – szaladt ki a száján hangosan is, amire gondolt.

James erre már nem felelt semmit, csupán együttérzően megveregette legkedvesebb cimborája vállát.

Miután bevonultak a kupéjukba – amiben egyébiránt csak Peter ücsörgött, miután Remus arra jutott, inkább a barátnőjéhez, Maryhez csatlakozik, kivel a viszonya a tavalyi, év végi incidens óta, csak még szorosabbá vált.

Sirius itt kapásból az ablak közelébe telepedett le, és bár hallotta, hogy Peter és James halkan cseveg valamiről, nem igazán figyelt oda. Egyre csak az immáron majdnem teljesen üres peront leste.

Aztán egyszer csak felpattant, és, barátai kis ijedségére, előre mutatott és így kiáltott fel:

- Ott van!

Azzal rohant, mint a villám, a vonatajtó felé, hogy felsegítse a barátnőjét, aki két testvére nyomában trappolt az egyelőre még álló vonat felé.

- Mondtam, hogy ez lesz a vége! – lihegte eközben Keiko, a nővére felé: persze, ezúttal is miatta késtek meg...

Linda csupán egy csúnya pillantással reagálta ezt le, de szólni már nem tudott, a sípoló tüdeje miatt.