Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/48.

Az iskolába visszatérve, a barátai fogadták őt – a zömük arra jutott, nem utazik el a kurta vakációra, és egyébként is nem egy közülük már javában készült a vizsgákra.

Tulajdonképpen Kyle-nak és Lindának kivált ezzel kellett volna foglalkoznia, elvégre, nekik ez az utolsó pár hetük maradt , mind roxfortos diákoknak, ergo, különösen rá kellett kapcsolniuk – ennek ellenére, mégis arra jutotta, inkább a családjukra szánnak pár napot, akkor, amikor  tényleg minden perc számított... Mintha csak megéreztek volna valamit, amit Keiko kivételes módon nem.

Sirius széles vigyorral és egy nagy öleléssel köszöntötte, majd rávette, menjenek ki csavarogni egyet a kertbe, a késő esti órákban.
A szőke lány nem sokat kérette magát.

- Mi újság van odakint? Meghalt bárki fontos? – kérdezte aztán, kissé morbid módon, a fekete hajú, mialatt az ujjaikat egymásba fűzte.

A mardekáros erre egy percre összerezzent, összevonta a szemöldökét, de nem tett szemrehányást, egyszerűen annyit felelt:

- Senki. Persze, továbbra is gyakoriak az eltűnések, de hát, erről te is olvashattál az újságokban.

- Sajnos, igen.

- Odakint se tudni sokkal többet - a mi városunkban amúgy is meglehetős csend honolt. Sokan nem sejtenek semmit, élik a mindennapjaikat, mintha mi sem történt volna. Néha irigylem őket...

Itt egy percre elhallgatott; az otthon eltöltött napok során, Lily szülei, bár a vörös hajú lány nem tartózkodott odahaza, így is meginvitálták Keikót magukhoz egy délután: csak úgy, beszélgetni egy kicsit. Miután olyan közeli barátságot kötött a griffendéles leányzóval, és eleve egy városban éltek, az Evans házaspár hamar megkedvelte a szőke lányt – egyedül az idősebb nővér, Petunia méregette őt is árgus szemekkel, de ezzel a legkevésbé sem foglalkozott.

Mialatt náluk vendégeskedett, Lily nővére, nem kis örömére, épp nem tartózkodott odahaza: az édesanya nagy cinkosan megsúgta Keikónak, miszerint randevúra ment, már nem első alkalommal – ugyanaz a fiatalember invitálta meg magával, újra és újra...

- Úgy látom, komoly a dolog, nekünk is bemutatta őt: a neve Vernon Dursley. – Az idősebb nő arca hirtelen kifejezéstelenné vált. – Nekem ugyan kissé túl merev és modoros, és... - Hirtelen elharapta a többit. – Mindegy, tisztességes fiúnak tűnik, ráadásul Petunia odáig van érte, és tulajdonképpen csak ez számít. Ki tudja? Talán a közeljövőben bekötik az egyik lányom fejét.

Ez a röpke kis párbeszéd nagyon elgondolkodtatta Keikót; egyfelől, furcsán jó érzéssel töltötte el, miszerint, akármi történik, vagy éppen nem, a varázsvilágban, az élet attól még megy tovább: az emberek házasságot kötnek, családot alapítanak... Zajlik az örök körforgás.

Másrészt meg, saját magára vonatkoztatva is felötlött benne valami...

Az zavarta fel gondolatai mind sebesebben robogó medréből, amikor, odahajolva hozzá, Sirius egy finom, röpke puszit nyomott az orcájára: erre zavart pislogással felnézett rá.

- Minden rendben van? Nagyon elgondolkodtál – firtatta a griffendéles; bár mosolygott eközben, a szemében kis aggodalom is felvillant.

Keiko gyorsan megrázta hát a fejét, mialatt azt felelte:

- Minden rendben van, csak... Eszembe jutott a jövő – bökte ki.

Mert végeredményben erről fújt a szél: Sirius már most nagykorú volt, és az ő tizenhetedik születésnapja is egyre csak közeledett. Egy évük maradt hátra, amit még az iskola falai közt tölthetnek el, azután mind kilépnek a nagybetűs életbe.