Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/47.

A karácsonyi ünnepeket követő kora tavaszi időszakot Keiko leginkább azzal tudta volna jellemezni: megfeszített.

Nem feltétlen azért, mert annyi tanulnivalót rakodtak a nyakukba a tanáruk – noha ezt is igaznak lehetett nevezni -, vagy a kezdeti vizsgadrukk miatt – habár egy nagyon halovány izgalmat evégett is érzett -, az ok sokkal inkább másban gyökeredzett.

Nevezetesen abban, miszerint, bár mindig is akadtak nézeteltérések, abban az évben vált igazán élesen ketté a Mardekár és a Griffendél-ház. Hogy miért, az egyértelműnek tetszett: egyfelől, abban a tanévben ismételten ez a két ház versengett az elsők között, a kviddics kupáért, másfelől meg...

Mint már sokszor említve volt, a kinti események nagy hatással bírtak az életükre, úgy is, hogy valahol jelen pillanatban még védett, zárt területen (mondhatjuk úgy is, hogy burokban), tengették a mindennapjaikat, minden idők egyik legerőteljesebb varázslójának szárnyai alatt. Ha más nem, az egyre inkább intő jellé vált, ahogy nem is egy olyan diák akadt, aki már elvesztette egy-egy közeli hozzátartozóját; és ez a szám, a halálozásokkal és rejtélyes eltűnésekkel egyetemben, mindinkább növekedett.

Az emberek féltek, és immáron a növendékek sem érezték biztonságban magukat. Sokan rettegtek és nem tudták, mihez is kezdjenek... Vagy hogy, miként fognak élni egyszer, ha már befejezték az iskolát.

Mások radikálisan elköteleződtek valami mellett, ha nyíltan ezt nem is vallhatták be – már amennyiben a továbbiakban is roxfortos diákok kívántak maradni. Az iskola vezetősége ugyanis nagyon komolyan felhívta a tanulók figyelmét arra, az intézményben nincs helye a politizálásnak, a pánikkeltésnek meg pláne nem.

Ennek ellenére, mindenki tudta, vagy legalábbis sejtette, a másik mi mellett döntött, esetleg fog majd dönteni.

A mardekárosok zöme, természetesen, a Sötét Nagyúr eszméit követte – bár addig is sokszor érezte azt, kilóg közülük, Keiko ez idő tájt különösen magányosnak és elveszettnek látta a helyzetét a Mardekárban. Egy maroknyi társa ugyan továbbra is azt vallotta, amit ő – és amit a mardekárosokat leszámítva, majdnem mindenki más is az iskolában -, de volt egy olyan rossz érzése, miszerint ez a szám nem igen fog megduplázódni a közeljövőben.

Az első komolyabb – noha meglehetősen rövid -, összecsapásra az egyik sötét varázslatok kivédése órán került sor. Meglepő mód, éppenséggel két mardekáros között.

Oktatójuk – majdhogynem kiképzőjük -, Caradoc Dearborn aznap kétszemélyes feladatra szólította fel őket, egy rögtönzött párbaj keretében.

- Nem akarok túlzott erőszakot, és semmi durvulás, de ne is finomkodjatok! A való életben sem fognak veletek – kötötte a lelkükre még utoljára, mielőtt körbepillantott volna, önként jelentkezők után kutatva.

Nott keze tüstént a magasba lendült, és Keiko alig pár pislantásnyi lemaradással követte őt.

Tulajdonképp azóta, hogy megfenyegette őt, a szőke lány valahol mindig kereste az alkalmat a visszavágásra: íme, a tökéletes pillanat most elérkezett, ráadásul teljesen szabályos mód, egy órai feladat kapcsán!

Mikor ezután felálltak egymással szemközt, és, a párbaj illemszabályait követve, biccentettek egymás felé, egyikük sem vette le a szemét a másikról, és nem is pislogott.

Közvetlen ezután Nott már támadásba is lendült: előbb egy hátráltató, majd bénító ártással sorozta meg, ám a lány egy pajzsbűbájjal mindent könnyedén hárított.

Egy darabig ez így is maradt: a nézőként funkcionáló többi diák csak kapkodta a fejét, mialatt a mardekáros fiú mind dühösebben támadta háztársát, ám mindhiába. Keiko mindent kivédett, mintha csak valami személyes védelmi tért ölelte volna körbe őt.