Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/12.

A kviddics válogatott mindent eldöntő meccsét követő hetek aztán gyorsan szálltak, és immáron ismét egyre közelebb kerültek az év végi vizsgákhoz.

Keikót a nagy magolások közepette csak az vigasztalta, ha arra gondolt, hamarosan ismét odahaza lehet, a szüleivel, valamint, hogy idén nyáron japán barátnője, Megumi látogat el hozzájuk a vakáció idejére; már nagyon várta, hogy a másik lány megérkezzen: időnként azt tervezgette magában, jó előre, hogy mi mindent fognak csinálni közösen, illetve, hogy mennyi új dolgot és helyet szeretne megmutatni majd a barátnőjének.

Egyelőre azonban leginkább a könyveire kellett koncentrálnia, ahogy tette azt körülötte majd' mindenki; most még Flornak se maradt sem ideje, sem ereje arra, hogy kötözködjön másokkal.

Ezalatt a Griffendél-toronyban hasonlóképp töltötték idejüket a diákok; még a legszorgalmasabbak is kissé idegesnek tűntek, akik pedig addig restek voltak, most nem győzték némán leszidni magukat a renyheségük miatt, illetve fogadkoztak, miszerint, ha szerencsésen átmennek mindenből, ezután mindig rendesen tanulnak és felkészülnek, nem hagyják az egészet az utolsó pillanatra. Persze, mind közül az ötöd-és hetedévesek voltak a legnagyobb stressznek kitéve: előbbiek az RBF (Rendes Bűbájos Fokozat) vizsgáikra készültek nagy serényen, míg utóbbiakat a legutolsó és egyben legnagyobb téttel járó felmérés, a RAVASZ árnya kísértette, nap nap után egyre fenyegetőbben.

James volt az egyetlen, aki az éjt-nappallá tartó vizsgadrukk közepette elő tudott rukkolni egy többé-kevésbé biztató hírrel két barátjának, amikor Remus egy pillanatra magukra hagyta őket.

- A mandragórák megértek! – jelentette suttogva. – Most már csak meg kell szereznünk néhány levelet!

Úgy fogalmazott: „most már csak...", de mind tudták, a látszat ellenére, ez nem lesz egy könnyű feladat. Órán semmiféle lehetőségük sem volt arra, hogy elcsenjenek egyet és a tanórák végeztével semmivel sem akadt több sanszuk erre: Bimba professzor ugyanis szinte az üvegházakban lakott, sosem lehetett tudni, mikor bukkan fel ott, a legváratlanabb pillanatban.

Az egyedüli esélyük az esti (inkább éjszakai) órákban lehetett, a láthatatlanná tévő köpeny rejtekében.

A kérdés csupán az maradt, hogy ki menjen le megszerezni a kérdéses növény szükséges részét.

Persze, James és Sirius egymással versengett azon, hogy melyikükre maradjon a feladat ezen szelete; annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor a hallgatag Peter, tőle szokatlan erélyességgel, közbevágott és kijelentette:

- Majd én megcsinálom!

A két fiú ezen olyannyira ledöbbent, hogy az már-már sértőnek hatott; végül a szemüveges fiú kockáztatta meg a kérdést:

- Biztos vagy ebben?

- Persze! Ha sokhoz nem is, az osonáshoz jól értek. Ha pedig lebukom... Inkább én, mint ti – nektek már így is van elég a rovásotokon, én pedig eddig nem nagyon kaptam büntetést. És egyébként sem igen járultam idáig hozzá semmivel a küldetéshez. Én akarom ezt megcsinálni! – hadarta el a pufók fiú, szinte egy lélegzetvétellel, mintha attól tartana, ha csak egy percre elhallgat, rögvest félbeszakítják, és kereken visszautasítják az ajánlatát.

A két jómadár egymásra pillantott; némán egyetértettek abban, hogy mindaz, amit Peter előadott, tartalmaz éppen rációt, sőt – tőle merőben eltérő éleselméjűségre vallott.

Talán kissé alábecsülték a félénk, esetlen, kicsit butácska fiút.

- Rendben van – mondta ki a végső szót mindkettejük nevében James; Peter kissé meglepetten pislogott, mint aki nem is számított arra, hogy elfogadják a javaslatát. Mindenesetre, rögtön ezután elmosolyodott; láthatóan örült annak, hogy végre tehet egy lépést annak érdekében, hogy egyenrangú fele legyen a két fenegyereknek. – Akkor, miután túl vagyunk a vizsgákon, rajtad a világ szeme, Peter!