Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

#56 (Bónusz)

1980. november

Keiko, a kandalló elé leereszkedve, a szokott helyén - egy kispárnán -, foglalt helyet, mialatt felpillantott Remusra, aki a kanapén ücsörgött.

- Milyen napod volt? - firtatta, mialatt finoman megnyomogatta az egész napos, magas sarkúban való rohangálástól - munkahelyi elvárás volt ez a viselet -, kissé megduzzadt bokáját.

A kérdésre a barna hajú vállat vont.

- Elviselhető - felelte közömbösen.

- A kis tanítványaid jól viselték magukat? - A barátja erre már elmosolyodott.

- Mindig jól viselkednek!

- Vagy, csak te vagy túl kedves és elnéző - heccelte Keiko, mire a másik csupán egy legyintéssel reagált.

Miután anno összehozták a barátjukat a szomszédokkal - akik akkor már maguk is magántanárt kerestek, a kislányuk mellé -, viszonylag hamar meg is egyeztek mindenben, a munkát és lakhatást illetően is: Remus áthurcolkodott hozzájuk, és hamarosan munkába állhatott, mint korrepetáló tanár. Olyan jól végezte a dolgát, és a kislány szülei is olyannyira megkedvelték, hogy több ismerősüknek is a figyelmébe ajánlották, minek hála a fiú kis tanítványainak száma lassanként szépen megnövekedett. Persze, halálra nem kereste magát, de annyit le tudott tenni az asztalra, hogy az egyben tarthassa az önbecsülését, és azt érezhesse: önálló, felnőtt ember, nem pedig kitartott.

Valamint, a befolyó anyagiak mellett, más szempontból is jót tett neki a munka: azontúl, hogy hasznosnak érezhette magát, nagyon szerette csinálni, és a tanítványait is megkedvelte - persze, azok is őt. Miután pedig, nem lett túlzsúfolt a napirendje, a heti pár korrepetálás mellett, így könnyebb volt elleplezni a "havi bajt", ahogyan tréfás kedvű cimborái nevezték az átváltozásait: illetve, a varázstalanok sem gyanakodtak semmire, a jeleket egyszerűen a gyenge fizikumnak és egészségnek tudták be.

- Mugli tanárnak kéne menned, akkor nem lenne semmi hiba - jelentette ki egyszer Sirius. Remus egy percre még el is merengett ezen, de aztán gyorsan megrázta a fejét.

- Túlságosan elmaradtam a tanulmányaimmal ahhoz: tíz éves koromig jártam mugli iskolába, rengeteg dolgot kéne behoznom, és aztán még végzettséget is szereznem.

- Hamisíts egy iratot, varázslattal!

- Arról szó sem lehet! - hördült fel Remus, az örök becsületes. - No meg, azt a mugli iskolában sem tűrnék sokáig, ha havi szinten napokat hiányoznék. Jól van ez így - mosolyodott el haloványan. - Hálás vagyok azért, ami megadatott.

Ennyiben maradtak.

Máskülönben, Remus, kissé zárkózott jellem lévén, úgy volt jelen náluk, mint aki tulajdonképpen nincs is ott: az otthoni ideje nagy részében a szobájában ült, olvasott, és élvezte, hogy valahol önállóan, a maga négy fala közt lehet. A Roxfortban többekkel kellett osztoznia, minden helyiségen, a szülői ház, hiába szerették ott, azért a gyerekléttel volt egyenlő, nem válhatott teljesen felnőtté és önállóvá... Itt azt érezhette, végre független individuum.

- Szeretem azt gondolni, hogy lakótársak vagyunk! - jegyezte meg egyszer, amikor az összekuporgatott és átváltott pénze egy részét ellentmondást nem tűrően beadta a közösbe. Keiko és Sirius már nem is tiltakoztak ez ellen - már csak azért sem, mert nem akarták megingatni Remus törékeny önbecsülését. Helyette eltették biztos helyre, anélkül, hogy egyszer is hozzányúltak volna, azzal az elhatározással: ha valaha úgy fordulna az élet, az utolsó petákig visszaadják neki.