Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/40.

- Unatkozom – jelentette ki Sirius, alig pár perccel később. – Bár már telihold lenne!

- Legalább egy olyan ember akad, aki ezt várja... - mormogta maga elé Remus, ámbár nem lehetett a hangjában valódi szemrehányásra bukkanni. Miután ugyanis Jamesszék tervébe többé nem zavart be semmi, a céljuk, hogy kellemesebbé tegyék barátjuk számára az átváltozásokat, tökéletesen bevált. Mostanra neki is ez kalandot, és nem egy kellemetlen procedúrát jelentett. - Addig még van hátra pár vizsgánk – emlékeztette "lelkesítő" mód a másikat. – Ha annyira unatkozol, akkor tessék, kérdezz ki! – tartotta feléje a tankönyvét, mire a fekete hajú fiú csúnya pillantást küldött vissza.

- Hagyjál már azzal a nyomorult tankönyveddel! Elegem van belőle.

- Mintha olyan sokat nyitogattad volna a sajátodat...

- Nem tanulni kell, hanem tudni! Nekem már minden a fejemben van...

- Találok én neked mindjárt elfoglaltságot, Sirius! – szólt közbe ekkor James, aki addig azzal szórakoztatta magát, hogy a korábban a kviddics szertárból elcsent cikesszel játszott. Bár korábban fogó akart lenni, végül mégis a hajtók mellett kötelezte el magát - ennek ellenére, továbbra is szívesen szórakozott ezzel a kicsi, röpködő, aranyszínű labdával. Már csak azért is, mert a többi felszerelés, avagy kellék közül, nehéz lett volna valami mást ellopni...

Egyszóval, egészen odáig azzal mutatott be különböző trükköket, amiket a lelkes és alázatos kis Peter kitörően ünnepelt – egészen addig, míg Sirius erre is rá nem unt, és jelezte feléje, most már tegye el.

A sötét hajú, szemüveges fiú úgy is tett – ezek után már inkább csak azzal kötötte le magát, hogy a tó másik oldalán helyet foglaló lányok felé pislogott, remélve, sikerül elkapnia egy bizonyos vörös hajú lány pillantását...

Ez utóbbi hiú reménynek bizonyult, helyette viszont felfedezett valaki mást – olyasvalakit, akivel bőven akadt már elvámolnivalójuk, kivált azután, ami Maryvel esett meg nemrégiben.

Tulajdonképp, ez jogos bosszú lenne – jótétemény, ha úgy tetszik, és nem szórakozás...

Habár így is élvezni fogjuk!

- Mi volna az?

- Nézz oda és meglátod!

Ahogy követte a barátja pillantását, Sirius maga is felfedezte, mégis, kire céloz a cimborája.

Nem messze tőlük, egy másik, sötét hajú, sötét ruhás, vércse orrú figura húzta meg magát, egy bokor tövében, aki még mindig azzal kötötte le magát, hogy a vizsgalapot ellenőrizgesse.

Vagy csak ezt a látszatot akarja kelteni, és igazából most is utánunk szaglászik!

- Csodás! – suttogta maga elé Sirius, olyan kifejezéssel az arcán kapva fel a fejét, mint a vadászkutya, ha szimatot fog. – Pipogyusz...

....

Keiko lélekszakadva rohant a hangzavar felé; csodálta, hogy eleddig még egy tanárt sem csalt oda. Még az ő füléig is elért, a könyvtárba, ahogy pedig a folyosón elkapott néhány diákot, amazok arról számoltak be: a kertben, a tó partján zajlik épp a haddelhadd, Piton, valamint James Potter és Sirius Black között.

Hogy én miért nem vagyok meglepve...?

Mihelyt a közelbe ért, látta, amint a népes diákseregen közepén épp a három nevezett fél áll szemben egymással: nem sokra ezután még éppen elcsípte azt is, amint Lily, miután előbb csúnyán kiosztotta Jamest, zaklatottan elrohan.