Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

#55 (Bónusz)

Keiko halkan felsóhajtott, mialatt lapozott egyet a hazacipelt iratok között. Épp az asztalánál ült, a hálójukban, de valami - jobban mondva, valaki -, igencsak zavarta őt a koncentrálásban.

- Nem érek rá, ezt még be kell fejeznem! - mormogta maga elé.

Az orcátlan fráter erre nem átallott még nevetni is rajta.

- És mi tart vissza? - húzta fel a szemöldökét Sirius, tökéletes érdektelenséget színlelve.

- Ezt most komolyan kérded? Látom, miben mesterkedsz...

- Hogy én, én nem csinálok semmit! Csak fekszem az ágyon, már azt sem szabad?

- Félmeztelen...? - pillantott fel erre a szőke lány, de gyorsan le is sunyta aztán a tekintetét. Sirius erre ismét elnevette magát.

- Meleg van.

- December elején járunk, nincs meleg!

- Jó, akkor tüzes a vérem! Csak nem zavarban vagy?

- Ó, Merlin verjen meg! - sóhajtott fel pár pillanattal később Keiko, majd, leszűrve magában azt, hogy teljesen feleslegesen kínlódik, ellökte maga elől a paksamétát, felpattant és a másik mellé vetette magát, az ágyra. A feltörő, ugatós kacajt a szájával fojtotta belé.

- Azt majd te találd ki, milyen kifogással álljak elő a főnökömnek holnap! - motyogta maga elé, jóval később, és már félálomban, a lány.

- Fájt a fejed...?

Keiko sokatmondóan pillantott fel a férfira.

- Szerinted van olyan ember, aki ezt elhiszi? Legócskább trükk! Arról nem is szólva, hogy ezt épp az ellenkező esetben használják!

- Javasolnám, hogy akkor mondd azt, begörcsölt a jobb kezed, de ez még kevésbé hihető.

- Mindegy - hajtotta vissza a fejét a párnára a lány, a halálraítéltek végső nyugalmával.

Sirius, együttérzése jeléül, megpaskolta a feje búbját.

Másnap, jobb ötlete nem lévén, tényleg a fejfájás mentségével állt elő, és talán még el is hitték volna ezt neki, ha lányos zavarában nem pirul el, és nem kezd el még ráadásnak a nyaka körül is babrálni: bizonyos okokból aznap kénytelen volt magas nyakú ruhát viselni.

A főnökasszony csak rápillantott, és, leszűrve a maga konzekvenciáját, annyit felelt:

- Nekem már évek óta nem fáj a fejem, amióta megözvegyültem! -, majd, egy röpke megrovást követően, útjára bocsátotta.

Mondhatni, hogy szerencsére, mert ezen a ponton Keiko már majdnem elnevette magát, leginkább kínjában.

Mindent összevetve, többé-kevésbé, sikeresen megúszta.

...

Ahogy aznap este, már nem messze a házuktól, hazafele sétált, hirtelen nekiütközött egy épp az ellenkező irányból érkező gyerek, szinte a lábáról is ledöntötte eközben.

- Bocsánat! - motyogta maga elé a szöszke kislány, sírós hangon. Akkorra Keiko már megismerte őt: a szomszédjuk lánya volt. A kis közösség ugyanis, ahol ők ketten Siriusszal éltek, Lilyék lakhelyéhez, Godric's Hollowhoz hasonlóan, muglik által is lakott volt, épp ezért, bizonyos óvintézkedéseket megkövetelt. Lily és James úgy intézte, hogy a házuk a varázstalanok számára láthatatlan legyen, míg Keikóék mágiával leplezték mindazt, ami a muglik szemének furcsaságot jelentene: maga az épület jól látható maradt. Ennek köszönhetően, idővel még össze is barátkoztak a tőszomszédsággal, a kislány pedig ugyancsak lelkesen köszöngetett nekik minden egyes alkalommal, amikor megpillantotta őket. Vidám kis gyerkőc volt, Keiko egészen megszerette.