Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/18.

Abban az évben rákényszerült arra – ismét! -, hogy odahaza töltse a karácsonyt.

Sirius már előre utálta az egészet, kivált, mivel az oka annak, hogy hazarángatták, az volt, miszerint a szülei egy nagyobb fogadást rendeztek, december 26-án: ez alkalomból összehívták a család – szerintük -, érdemesebb tagjait, néhány távolabbi rokont és ismerőst is.

Egy ilyen eseménynél a szülei nem tehették meg azt, hogy nem hozzák haza, legalább mutatóba, az idősebbik fiukat.

Remek kilátások: már előre unta az egészet, és gyűlölte, hogy tele lesz a ház olyanokkal, akik hajszálra ugyanúgy gondolkodnak, mint a szülei, és akiktől, bár kötötte a vérségi kötelék, valójában annyira távolinak érezte magát, mintha a világon semmi köze nem lenne hozzájuk.

Az este nagy részében igyekezett kerülni mindenkit, és valahogy átvészelni az egészet; egy idő után, mivel más rejtekhelyet nem talált, behúzódott a méteres karácsonyfa mögé, és várta, hogy teljen az idő.

Szerencsétlenségére, egy beszélgető páros éppen a búvóhelye előtt állt meg.

- Walburga mintha kicsit ideges lenne – szólalt meg az a mélyen, zsigerből gyűlölt, gunyoros hang.

- Ő mikor nem az? – felelte rá egy mélyebb bariton.

Az unokanővére, Bellatrix Lestrange volt az, a férjével, Rodolphusszal karöltve.

- Ez igaz; ezúttal viszont miért is kapta fel a vizet?

- Mikor elhaladtam mellette, valamit magyarázott arról a neveletlen kölyökről...

- Ó, akkor már világos – biztosan az a nyavalyás unokaöcsém, Sirius húzta ki nála a gyufát, már megint. – A fekete hajú fiú ekkor a szájába harapott. – Az előbb mintha láttam volna: hova lett?

- Fogalmam sincs. Számít ez?

- Tulajdonképpen nem: az ő fajtája jobb is, ha meghúzza magát. Aki képes egy követ fújni az alja néppel...

- Már nem sokáig húzzák – jelentette ki fojtottabb hangon a férfi. Csak úgy sütött a szavaiból a vérszomj és indulat. – Hamarosan megtisztítjuk a föld színét ezektől a kis férgektől, a mocskos sárvérűekkel és muglikkal egyetemben.

- Bár már ott tartanánk!

- Légy türelemmel, Bellatrix! A Nagyúr azt mondta: szépen, lassan kell eljárnunk, nem szabad semmit sem elkapkodni. Annál nagyobb lesz a végén az élvezet, amikor majd végre learathatjuk a munkánk gyümölcsét.

- Ha a Nagyúr ezt állítja, akkor bizonyára igaza is lesz! – A nő hangja ekkor olyan olvadozó, mézes-mázos felhangot kapott, ami talán még több undorral és nagyobb felháborodással töltötte el Siriust, mint a korábbi gunyorosság. Hogy a tárgyalt témáról már ne is essék szó...

Talán mindennek együtt volt köszönhető az, amit ezután cselekedett: képtelen volt megállni, hogy valamiként ne álljon bosszút, mindazért, amit el kellett viselnie tőlük. Mindig is utálta őket, és az érzés kölcsönös volt, ám amint megértette, igazán, mennyire mélyen romlottak mindannyian és mennyire semmibe se veszik más emberek életét, már egyenesen köpni tudott tőlük.

Szépen, lassan, óvatosan elkezdett kisompolyogni a fa mögül; amikor már kiért, utoljára visszanyúlt és lökött egyet a fán.

Bellatrixék, akik észre sem vették a fiút, rémülten ugrottak arrébb, amikor a fa kis híján őrajtuk landolt.

Walburga is az utolsó pillanatban szúrta ki az éppen, hogy csak felbukkanó, majd már el is tűnő fiát.

- Sirius, te Merlin csapása!