Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/2.

Az Abszol úton történt nagybevásárlást követően Keiko az elkövetkezendő pár napot azzal töltötte, hogy az iskolai könyveit nézegette át (legnagyobb ámulattal a Legendás állatok és megfigyelésük című tankönyvet forgatta – még nem is tanulta, de már sejtette, hogy ez a tárgy biztosan az egyik kedvence lesz), és ki sem dugta az orrát a szobájából, egészen addig, míg a szülei meg nem elégelték.

- Lassan kívülről fújod mindet, mielőtt egyáltalán belépnél az iskolába! – tréfált az anyja, mialatt belépett hozzá; csinos, karcsú nő volt, egy picit talán túl hosszú orral és világosszőke hajjal. A szeme nagyon élénk kék volt, ahogy, Keikót leszámítva, a családban mindenkinek. Olyan, mint Japánban az égbolt... Ezzel szemben az övé inkább olyan volt, mint az angliai mennybolt: olyan szürkés, majdnem áttetsző.

- Füstös – jelentette ki egyszer, amivel mindenkit nevetésre késztetett.

- Egész nap idebent gubbasztasz mostanában – ülhetsz majd eleget odabent, az iskolapadban, ha elkezdődik a tanév. Menj, sétálj egyet, vagy keresd meg Perselust, és játszatok szépen!

- Mostanában nem láttam őt semerre, de jó! – bólintott a kislány, engedelmesen félrerakva a könyveit, és, a szobájában elhelyezett kalitkához lépve, kitárta azt. – Gyertek velem ti is levegőzni egyet! – indítványozta, mire a macska, Miko, és a bagoly, akinek az érdekes, szemei körül kirajzolódott minta nyomán a Professzor nevet adta, kimászott és kirepült a kalitkából, és az egyik, illetve a másik vállára telepedett.

- Lindáék a játszótéren látták a minap, egy vörös hajú kislány társaságában – szólt utána az anyja, mielőtt elhagyta volna a házat.

- Ó! – lepődött meg egy pillanatra.

Nem is tudta, hogy a fiú időközben másik barátra is szert tett. Ezt érdekesnek találta.

Biztosan ő is varázsló, mint mi – biztosan nem egy muglival állt le haverkodni!

Annyira ismerte már Perselust, hogy tudja: a fiú mélyen lenézi a varázstalanokat, és ebben nagy befolyása volt az apjához fűződő, enyhén szólva gyűlölettel teljes kapcsolatának is.

Ugyanakkor arról sem tudott, hogy más varázslócsalád is élt volna a környéken.

Mindent összevetve, nem igazán értette a dolgot, de arra jutott: majd ha már ott lesz, biztos mindenre fény derül.

A játszótérre érve már messziről látta, hogy szinte teljesen kihalt – a különböző játékszerektől valamivel távolabb, a fák alatt, csupán két gyerek lézengett. Az egyikük, a fiú, szokás szerint, meglehetősen hevenyészett ruházatot viselt, melynek részét képezte egy, a szükségesnél több számmal nagyobb, kopott ing. Fekete haja csapzott volt és zsíros, sápadt bőre pedig szinte világított a napon.

Ő volt Perselus Piton – az egyetlen, akit akkoriban többé-kevésbé a barátjának tekinthetett.

A másik, ránézésre velük egyidős gyereket Keiko nem ismerte, bár úgy rémlett, mintha már látta volna, talán az utcán sétálva – mindenesetre, ezek csupán futó pillantások lehettek, így nem is ragadt meg különösebben az emlékezetében. A kislány vékonyka teremtés volt, szintén kissé sápadt arcú, zöld szemekkel és vállat verdeső, sötétvörös hajjal.

Keiko mindezt már akkor figyelhette meg, amikor a másik kettő közelébe ért; a kislány, aki egyébként jóval barátságosabb benyomást keltett, mint a fiú, épp azt hallgatta, arcán az ámulat és enyhe hitetlenkedés keverékével, amit a másik mondott neki.