Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/24.

Másnap reggel nehéz szemhéjakkal, későn ébredt fel: bár ő tért nyugovóra leghamarabb, azt látta, szobatársai már mind felkelhettek, és levonulhattak reggelizni, mivel most sem volt senki más a helyiségben, őt leszámítva.

Az órájára nézve ráadásul megállapította, miszerint már fél tíz is elmúlt.

Ezt látva halkan fújt egyet, és ismét elnyúlt a fekhelyén. Bár a ruha már iszonyatosan nyomta, és kényelmetlenné vált, mégsem érzett kellő erőt ahhoz, hogy felkeljen, és végre- valahára levesse.

Továbbra is az előző napi vita járt a fejében, Siriusszal – no meg, a Piton-Lily összecsapás is felötlött benne.

Szép kis esténk volt...

Halk sóhajjal újfent beletemette az arcát a párnájába... Ám ekkor érezte, amint előbb valami felugrik mellé az ágyra, és pofozgatni kezdi a feje búbját, majd még később egy, az előbbinél sokkal élesebb testrésszel rendelkező lény odaröppen hozzá, és csipkedni kezdi az ujjait.

- Jaj! – Erre már felugrott az fekhelyről, hogy aztán csúnya pillantást vessen két kis kedvencére, Mikóra és Professzorra: ez utóbbi, miután a lány felkelt, tovaszállt az éjjeli szekrényére, és most onnan meredt rá, kerek, fekete mintával keretezett, nagy, sárga tekintetével.

- Hiába néztek! – mordult rájuk. – Én nem tettem semmi rosszat, tehát nincs is miért bocsánatot kérnem! Másfelől meg szünidő van, addig lustálkodom, ameddig akarok – dőlt volna vissza ismét a bútorra: ebben az évben először esett meg, roxfortos pályafutása során, hogy nem ment haza az ünnepekre, és ezzel nem volt egyedül.

A karácsonyi bál többek között azt is magával vonta, hogy a roxfortos diákok többsége nem utazott el: a vonat huszonkettedikén indult Roxmortsból, míg az ünnepélyt huszonharmadikán, este, tartották meg. Így ma reggel, huszonnegyedikén, immáron semmi lehetőség nem adódott volna a hazatérésre.

Ám kinyúlási szándékát a macskája megvétózta azzal, hogy elterült előtte a fekhelyen, épp a párnáján: hiába próbálta meg lehúzni onnan, Miko nem tágított, egy idő után pedig feladta, mivel nem akarta, hogy kiszakadjon a párnahuzat, és mindent belepjenek a tollak.

- Egyszer úgyis megszabadulok tőletek! – morogta tovább; a két állat erre úgy meredt rá, mint akik pontosan tudják, ezt bizony ő sem gondolta komolyan. – Most mit vártok tőlem? – nézett vissza rájuk. – Menjek el hozzá könyörögni? Eszem ágában sincs! Én nem tettem semmi rosszat, mondtam már! Ő viselkedett hisztis gyerek módjára, neki kell elnézést kérnie!

Ekkor esküdni mert volna arra, hogy előbb a baglya, majd a cicája is megforgatja a szemét – az ilyen pillanataikban egyértelműnek tetszett, miszerint valamikor régen emberek voltak.

- Hiába néztek, ez az igazság és kész! Mégis, mit kéne csinálnom?

Professzor kissé megvetően huhogott egyet.

- Kösz, ez most sokat segített – fortyogott, ám lassanként érezte, amint a dúlás-fúlás hatására kezd elfáradni, ezzel együtt pedig a mérge is valamelyest alábbhagyott.

- Én nem tudtam... - folytatta csendesebben. – Nem is sejtettem, hogy ez neki ennyire fontos... Nem akartam megbántani, de hát egy barátomról volt szó, egy másikról, akinek ez sokkal többet jelentett! Én csak jót akartam, fogalmam se volt, hogy ez lesz a vége! – huppant le a földre elszontyolodva: abroncsos ruhája gyűrőtten terült el körülötte a padlón.

Mintha a szomorúsága megenyhítette volna a két kis kedvenc szívét, mert a következő percben Professzor a vállár röppent, és kedveskedve a hajához dörgölte a fejét, míg Miko az ölébe mászott, és hangosan dorombolva hozzátörleszkedett.