Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/43.

Az iskola vezetősége, noha bizonyára tudatában voltak annak, mivé válik a világ odakint, a maguk részéről azzal igyekeztek biztonságot sugallani, hogy szigorúan tartották magukat a megszokott rendhez.

Ami talán egyedüliként éreztette azt, miszerint a tanárok és az igazgató maga is érzékeli a külvilágban uralkodó káoszt, az az új, sötét varázslatok kivédése tanár kiválasztásánál mutatkozott meg: a többség már abból sokat leszűrt, amikor megpillantotta őt, mivel meglehetősen ismert alaknak számított.

A neve Caradoc Dearborn volt: nagydarab, zömök, kissé már szürkés, eredetileg gesztenyebarna hajú férfi, kissé vöröses szakállal és zord tekintettel. Csak úgy áradt belőle a határozottság, és némi fenyegető felhang is.

Ha a külső megjelenés nem lett volna elég, egy csapásra minden világossá vált minden, azok számára is, akik addig nem ismerték őt, mihelyt egy-két információ morzsát eléjük hullatva, pontosabb információt nyertek az újonnan érkezett kilétéről.

Korábbi szakmáját illetően ugyanis azt sikerült megtudniuk, hogy egykoron mint felkészítő, avagy oktató működött közre, az aurorok kiképzése során, valamint korábban ő maga is  aurorként tevékenykedett.

Az idősebb diákok innentől azonnal megértették, mire megy ki az egész.

Kár lett volna tagadni, mennyire sötét idők uralkodnak felettük: ha az árnyak maguk még nem is borult rájuk egészen, már érezték, amint egyre csak közelednek. A Roxfort falai közt ugyan valamelyest védett környezetben tartózkodtak, ám ez nem tarthatott örökké: egyszer kikerülnek innen. És, sajnos, akár az is megeshet, egy nap már az iskola maga sem jelent többé menedéket...

Fel kellett hát készülniük minden eshetőségre; és ki más taníthatta volna meg nekik jobban, miként védjék meg magukat, valamint egymást, mint a létező legnagyobb tudással rendelkező mágusok egyike, aki mellesleg több hasonszőrű varázslót is kiképzett már az évek alatt?

Most annak jött el az ideje, hogy őket nevelje ki, semmit sem bízva ezzel a véletlenre.

Ezen túlmenően, az intézményi szabályok, természetesen, változatlanok maradtok, (nem is számítottak másra...), és persze, a különböző iskolai programot ugyanúgy megtartottak, mint annak előtte: többek közt, a kviddics meccseket is.

Ez utóbbi azért volt Keikóék számára lényeges, mivel egy ízben Sirius, elbliccelve ezzel az eheti edzést, áthívta magukhoz, a Griffendél tornyába, a szőke lányt, hogy egy kis időt együtt tölthessenek el, kettesben.

Jamesnek, aki attól az évtől kezdve immár a hajtó pozíciója mellett a csapatkapitány rangot is megörökölte, azt hazudta, nem érzi jól magát és erre kellően hitelesen módon rá is játszott.

Ugyanis, bár a Potter fiú eleinte gyanakodott a barátjára, miután amaz egy, a roxmortsi Csodabazárból beszerzett, rosszullétet elősegítő tablettát vetett be a szent cél érdekében, nem sokat kardoskodott a terelő távolmaradása ellen.

Aztán persze, amint magára maradt a szobájukban, Sirius rögvest felpattant, bekapta az előzőleg beszedett pirulát hatástalanító bogyót, majd üzent a barátnőjének, miszerint egyedül van, jöhet.

- Nagy csaló vagy te! – jegyezte meg kapásból Keiko, amint a fiú besegítette őt a teljesen üres klubhelyiségbe – a Kövér Dáma persze ezúttal is a száját húzta a mardekáros láttán, de azért, miután a Black fiú vetett rá egy szép, hosszúra nyúlt pillantást, mialatt szépen megkérte, hallgasson a lány látogatásáról, ellágyult. Innentől tudták, nem fogja kikotyogni a titkukat senkinek. – Nem félsz, hogy ezek után megverünk titeket?