Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/6.

Másnap az órák ismét elkezdődtek, aminek Keiko, az előző éjszaka nyomán, igazán, szívből tudott örvendeni...

Mikor levonult reggelizni, látta, hogy többen megbámulják, de végül Andromeda volt az, aki megkérdezte tőle, hogy:

- Jól érzed magad? Eléggé... Karimásak a szemeid.

- Soha jobban – felelte keserűen, mialatt töltött magának egy pohár sütőtöklevet, és nem nézett senkire. – Csak éppen alig aludtam valamennyit. A Véres Báró már megint fél éjszaka a láncait csörgette, épp a mi szobánk felett – gondolhatod, milyen kellemes volt!

Szebben nem is indulhatott volna a napja; bájitaltanon kétszer is késztetést érzett arra, hogy felpofozza magát, olyannyira küszködnie kellett az ellen, hogy lecsukódjon a szeme. Tovább rontott a helyzeten az, hogy épp egy altató bájital elkészítését kapták feladatul – már maguknak a gőzöknek a belélegzése is kábító volt, óra végén alig tudott kibotorkálni a teremből.

Viszont, ha azt hitte, az ő ábrázata fest durván, nos, ezt igen hamar visszaszívta, amikor az ebédszünetben – amit, úgy döntött, egy csendes sarokba visszahúzódva tölti, alvással, vagy legalábbis pihenéssel -, egy ismerős alakba futott bele.

Remus volt az.

A fiú korában kihagyta az első órát, emiatt a többség arra számított, hogy aznap sem látják őt, így Keiko meglehetősen ledöbbent, amikor megpillantotta – majd, miután jobban szemügyre tudta venni a másikat, ismét.

Fogalma sem volt, mi lehetett a fiú baja, amiért több napig az ágyat nyomta a gyengélkedőn, de láthatóan még nem múlt el nyomtalanul; Remus egyébként is sápadt és beesett arca most a szokásosnál is nyúzottabb volt, a haja pedig olyannyira összevissza állt, mint ahogy Jamesnek szokott.

- Remus! – sietett oda hozzá. – Hát te...? A minap kerestünk téged, de nem voltál a gyengélkedőn! Mi történt veled?

- Ó, hát tudod – felelte zavartan a fiú, mialatt nem nézett a szemébe -, a nyavalyám úgy elhúzódott, hogy beküldtek egy ispotályba, csak úgy, a biztonság kedvéért, pedig már komoly bajom nem volt. Amint megállapították, hogy minden rendben, kiengedtek, és siettem is vissza az iskolába.

Keikót ez cseppet sem elégítette ki.

- És konkrétan mi bajod volt?

- Valami légúti fertőzés – hablatyolt tovább Remus, de a lány már egy szavát sem tudta elhinni.

Ugyanakkor, ahogy a feszengő fiút nézte, eszébe jutott az, amit az apja mondogatott neki folyton:

Ha azt érzed, valaki nem szeretne beszélni valamiről, ne erőltesd! Hagyd, hogy elmondja magától, amikor akarja, vagy lépj tovább és felejtsd el!

Távolról sem érezte azt, hogy tovább akar lépni ezen, viszont a szemmel látható jelek után nem kívánta tovább feszegetni sem a dolgot.

- Köszönöm a karácsonyi csomagot! – szólt helyette, mire Remus fellélegzett.

Mialatt továbbsétáltak a folyosón, ilyen és hasonló témákról fecsegve, Keiko azt érezte, utolérte őt is Piton gyanakvása.

Az már egyértelmű volt, hogy Remus titkol valamit, de egyelőre képtelen volt összerakni a darabkákat, és kitalálni, mi lehet a gyanús jelek közötti összefüggés.

...

A hetek ezután gyorsan repültek, és mire észbe kaptak, kitavaszodott.

A tanárok ezzel egy időben egyre több, és több házi feladatot és tanulnivalót adtak fel, így Keiko, ha akart volna, se tudott volna Tom Denemmel, vagy Remus gyanús viselkedésével foglalkozni, esetleg azzal, mi a fene volt az a lidérces hang akkor éjjel.