Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/51.

Rögtön másnap megérkezett Keiko édesanyja, a testvéreivel egyetemben: gyászt viseltek mind a hárman, ami mellett csak még fakóbbnak hatott egyébként is sápadt, színtelen arcuk.

A szőke nő, aki mintha éveket öregedett volna pár hónap leforgása alatt, végig a zsebkendőjét markolászta (látszott, aznap már nem egyszer használnia kellett), ám amint megpillantotta a legkisebbik lányát, újfent kitört belőle a zokogás, és szorosan magához ölelte őt.

Keiko hagyta ezt, de nem ölelte vissza: olyan mereven lógott az anyja karjai között, mint egy rongybaba.

A nő végül, kis idő múltán, el is engedte őt, és, kissé eltolva őt magától, mélyen a szemébe nézett.

- Érted már, mitől akartalak megóvni? Megértetted? – kérdezte, jóval magasabb hangon, mint általában beszélni szokott.

A lánya nem felelt.

- Még nem késő, Kei! – vágott itt közbe a bátyja, Kyle. – Gyere el velünk!

- Attól jobbá válik ez a világ? – szólalt meg ekkor végre a legfiatalabb Morningstar, suttogásnál alig hangosabban.

Az anyja addig feszesen tartott válla előrébb bukott.

- Te is olyan vagy, mint az apád! – mondta, ezúttal már majdhogynem közömbösen. Mintha valahol mélyen már elengedte volna a lányát, akit nem tudott a maga meglátása szerint irányítani.

Keiko felnézett rá, olyan kifejezéssel a tekintetében, amitől az idősebb nőt a hideg is kirázta.

- Inkább, minthogy olyan gyáva legyek, mint ti! – vágta a szemébe.

Ezek után már nem sokat tudtak mondani egymásnak. Miután elutaztak a temetésre, szinte végig úgy álltak egymás mellett a szertartás során, a családtagok, kedves ismerősök és barátok gyűrűjében, mint egy rakás idegen.

Keiko egyébként sem sok figyelmet mindannak, ami elhangzott: korábban is vett már részt hasonlóan szomorú eseményen, nagyjából most is ugyanúgy zajlott le minden. Kissé manírosnak és hamisnak érezte: nem azért, mert ne lett volna igaz, amit a szertartást levezénylő, idősebb mágus előadott búcsúztató beszédében az édesapjáról.

Csupán azt érezte, mindaz, ami az apját jellemezte, ami azzá tette őt, aki volt, nem ragadható meg puszta szavakkal. Ismerni, érteni kellett a férfit ahhoz, hogy valaki felfoghassa, micsoda fantasztikus személy is volt ő igazán... És mennyit vesztett a világ, az ő halálával.

Egy idő után már csak azt várta, hogy végre vége legyen, és elmehessen innen. A meglévő fájdalmon túl, a merevvé vált családi kötelék is plusz súlyt pakolt a nyakába: meglehetősen magányosnak érezte magát, ahogy ott állt, közvetlen az édesanyja, fivére és nővére mellett, ugyanakkor mintha világok választották volna el őket egymástól. Mindennél jobban vágyott volna most a barátja, Sirius közelségére, és aki épp az ő anyja szigorú rendelkezése nyomán (ki vehet részt a szertartáson és ki nem) volt kénytelen távol maradni, noha, ha másért nem is, már csak azért is eljött volna, hogy neki támaszt, vigaszt nyújtson – de ráadásnak még kedvelte is az édesapját, és örült volna, ha elbúcsúzhat tőle.

Persze, az anyukáját ez talán kevéssé hatotta meg: mióta két idősebb gyermeke nyomán tudomást szerzett a Black fiú nagyon hasonló nézeteiről, irányába is sokkalta hűvösebb lett, pedig valamikor kifejezetten kedvelte őt.

Mennyire fel tud kavarni mindent pusztán az, ha másként tekintünk a világra, és annak alakulására... Milyen hatalmas mértékben ki tud fordítani valakit önmagából a félelem, és veszteség!