Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/45.

Keiko családi életét ezidőtájt a fájdalmas egyhangúság jellemezte; és a legrosszabb mindebben az volt, hogy senkihez nem tudott megnyugvásért fordulni.

Két idősebb testvére nem szolgálhatott bővebb információval az édesanyjukról, akivel úgy, ahogy, tartották az idősebb gyerekei a kapcsolatot: néha küldtek neki levelet, amire az asszony válaszolt is, de a dolog ennyiben kifújt. Kategorikusan kerülték a kényes témákat, így viszont ugyanazokat a sablonos dolgokat ismételgették újra, meg újra.

Keikónak még ennyi kontaktja sem maradt a nővel: bár többször is gondolt arra, hogy írnia kéne – miután az anyja őt is megörvendeztette időnként egy-egy üzenettel, amiben a hogyléte felől érdeklődött, és kifejezte, mennyire hiányzik neki -, de aztán sosem bírta rávenni magát.

Nemes egyszerűséggel azért, mert minden egyes alkalommal, amikor megpróbálkozott vele, az egyetlen mondat, amit képes volt a pergamenre felvésni, az csupán ennyiből állt:

Anya, gyere haza!

Ez nem elég.

Ekkortájt, hasonló okokból, az édesapjával is csak ritkán váltott levelet: neki szíve szerint meg azt üzente volna meg, hogy:

Hozd haza anyát! Hozd őt vissza!

Csak éppen nem merte, így meg mit mondhattak volna még egymásnak? Az üres frázisok neki sosem mentek.

Akkor jutott csupán a tudomására bármi konkrétabb, amikor is, a Griffendél-Mardekár kviddics meccs során begyűjtötte addigi játékosi pályafutása legnagyobb sérülését.

...

Nagyon kiélezett összecsapást folytattak le aznap: mindkét csapat mögött sorakozott már nagy eredmény, ráadásul az erőviszonyokat is egyenlőnek lehetett nevezni, kis változásokkal.

Akárcsak a griffendélesek esetében, a másik ház is új csapatkapitányt kapott, miután az előző, Stuart, a tavalyi év folyamán letetette a záróvizsgát, a RAVASZt és elhagyta az iskolát. A helyét Lucy vette át és nagyon komolyan vette a feladatát: a meccset megelőző pár napban Keiko néha már alig állt a lábán, az edzéseket követően...

Végeredményben azonban utóbb már azt állíthatta: megérte a fáradozást, mivel fényes győzelmet arattak.

- És Lucy Talkalotnál a cikesz! – jelentette be a kommentátor: abban az évben egy hollóhátas látta el ezt a feladatot, így meglehetősen pártatlan álláspontot foglalt el. – Ezzel nyert a Mardekár!

A másodperc törtrészéig Keiko összenézett a levegőben Siriusszal, egyfajta néma bocsánatkérés gyanánt, mielőtt társaihoz hasonlóan, tett volna egy ünnepi tiszteletkört a levegőben...

Ám a következő pillanatban éles fájdalom érte a homlokán (hirtelen azt hitte, az egész feje kettéhasad), azután pedig minden elsötétedett.

Azt is csak valahonnan távolról érzékelte csupán, ahogy zuhanni kezdett.

...

A homály még nem oszlott el teljesen, amikor egyszer csak hangok törtek be a tudatába, még inkább összekuszálva ezzel zavaros álomképeit.

- ... Azért akkorát nem kellett volna ütnöd!

- Ne te mondd meg, mit csináljak! Különben is megérdemelte: akár meg is ölhette volna!

- Jó, na, én csak...

- Inkább tűnj el!

Ezután ismét csend támadt; végtelennek tetsző percekkel később (ami alatt csupán annyit fogott fel, hogy valaki fogja a kezét), törteék meg: már a korábban észlelt hangok is ismerősen csengtek, ezt a bizonyost viszont egész életében jól ismerte: