Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/29.

Arra a bizonyos szökésre gyakorlatilag még aznap sor került.

Mihelyt ugyanis Sirius átlépte a szülei házának küszöbét, Mr. Morningstar pedig (nem csekély habozással ugyan, de) távozott, az anyja és az apja, mint a keselyűk, úgy csaptak le rá.

- Ezt mégis hogy képzelted?!

- Kinek képzeled magad, hogy csak így elrohansz?

- Folyton csak bajt hozol a fejünkre: tisztában vagy vele, milyen színben tüntettél fel most minket?

- Fogalmam sincs, de nem is érdekel. Egyébiránt, ti magatok is képesek vagytok élethű képet lefesteni saját magatokat: az én segítségemre már nincs is szükség, mindenki láthatja magától is, milyenek vagytok – jelentette ki bőszen a fiú.

Természetesen, ez csak olaj volt a tűzre.

Ahogy ezután a szülei ismét elhordták mindennek, amit csak el lehet képzelni, Sirius egyszerűen azt érezte: mélységesen elfáradt, és elege van. Nem bírta már tovább hallgatni mindig ugyanazt a nótát, újra és újra és újra...

- Elég! – csattant fel egy ponton; a szüleit ez olyan váratlanul érte, hogy egy percre valóban elnémultak: leginkább persze a döbbenettől. – Végeztem veletek, elegem van!

Azzal felviharzott a szobájába, oda se bagózva az anyja rikácsolására:

- Sirius Black, azonnal gyere vissza! Mégis, mit képzelsz?!

A helyiségben aztán egy ládába belezsúfolta a legszükségesebbeket, aztán, immár felpakolva, elindult ismét a földszintre.

Alig lépett ki azonban a szobája ajtaján, Regulust pillantotta meg, a sajátjának a küszöbén.

Erre rögvest megtorpant.

- Reg... - kezdte, de ekkor elakadt.

- Elmész? – kérdezte csendesen a fiatalabb fiú.

Csak biccenteni volt képes.

- És mikor jössz vissza? – Regulus úgy tette fel a kérdést, hogy abból egyértelműnek tetszett: tudja rá a választ.

- Nem jövök vissza – mondta ki a bátyja kereken.

A kisebbik Blacken volt ezúttal a biccentés sora.

- Reg, gyere velem! – tört ki ekkor Sirius. – Ne maradj itt tovább, ebben az őrültek házában! Potterék téged is szívesen befogadnak, ha megkérem őket, és majd én vigyázok rád! Gyere el velem!

- Nem lehet – csóválta meg a fejét Reg.

- Miért nem?

- Valakinek itt is tartania kell a hátát – mormogta Regulus; Sirius, bár nem egészen értette ezt, a másik mondandója így is letaglózta.

Valamint... Bár a másik még éppen, hogy csak betöltötte a tizenötöt, hirtelen az arca egy sokkal idősebb ember tudását és élettapasztalatát tükrözte.

Szívszorító látványt nyújtott.

Aztán az öccse ránézett, hosszan, a szája sarkában egy szomorkás mosollyal.

- Menj, ha úgy érzed, menned kell – de nekem itt a helyem. Majd egyszer talán megérted – tette hozzá.

- Reg, kérlek... - próbálkozott ismét a bátyja, ám ekkora már Regulus minden addiginál hevesebben rázta meg a fejét.

- Sirius, nem! A döntésem végleges, ahogy a tiéd is! Eredj!

Azzal újfent belépett a szobájába és az ajtót is becsapta maga mögött.