Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/8.

Keiko izgatottan rugdalta az ágy lábát, mialatt az édesanyja az utolsó simításokat végezte a ruhán.

- Ne ficánkolj! – szólt rá a boszorkány fészkelődő kislányára, még néhányat intve a pálcájával; ekkor a tű, ami addig szorgalmasan ki-be járt a halványkék anyagban, kötött még egy csomót, mielőtt levált volna az elkészült ruháról, és visszaröppent volna a helyére, a tűpárnába, a többi közé. – Nos, elkészült! Próbáld fel gyorsan, hadd lássam, kell-e még alakítani rajta.

Miután a lány felöltötte magára az öltözéket, az anyukája körbejárta őt, kritikus tekintettel, ám végül elégedetten bólintott.

- Igen, azt hiszem, így jó lesz!

Az iskolai élet, leszámítva az első hét és a kviddics válogatott okozta átmeneti lázat, hamar beállt egy adott kerékvágásba. A tanórák, szünetek és házi feladatok rendjét és alkalmankénti monotonitását többnyire a kviddics meccsek izgalma oldotta fel – most, hogy három barátja is összemérte erejét és ügyességét a pályán, Keiko sokkal nagyobb érdeklődéssel járt ki a mérkőzésekre. Persze, a háza iránti szolidaritásból a Mardekárnak szurkolt, de ha a Griffendél kerekedett felül, sem volt éppenséggel csalódott.

A hetek így gyorsan szaladtak, és mire felocsúdott, beköszöntött a karácsonyi szünet; a minap érkezett haza, az anyja pedig már a félig kész új ruhával várta, amit Andromeda esküvőjére varrt neki, épp csak néhány simítás maradt hátra.

Immáron ezen is túl voltak; minden készen állt arra, hogy másnap – december 20-án -, megjelenhessen benne a menyegzőn.

- Úgy izgulok! Még sosem voltam esküvőn – szólt merengve, mire az anyukája elmosolyodott.

- Azt hiszem, a jövőben még bőven lesz alkalmad rá, hogy eljuss néhányra. Aztán, egy napon, majd neked is lesz egy szép...

- Nekem biztosan nem, én nem megyek férjhez! – rázta meg a fejét makrancosan; tovább tüzelte őt az, ahogy erre a mamája mosolyogva megcsóválta a fejét, amolyan „Persze, persze, kislányom, mindenki ezt mondja először, de majd meglátod!" stílusban. – Mondom, hogy nem lesz! Utazni szeretnék, világot látni, állatokat felfedezni és megmenteni, ehhez nem kell férj!

- Mintha említetted volna, hogy a kis barátoddal együtt szeretnél utazgatni – jegyezte meg ekkor az anya, ártatlan arccal, mire Keiko ismét megcsóválta a fejét.

- Az más! Vele lehet utazni, mert ő a barátom, és eljönne velem, de egy férj nem! Egy férj az otthont jelent, állandóságot, egy csomó gyereket és felelősséget meg házimunkát!

Az anyukája ezen a ponton gyorsan elfordult tőle és erőteljesen az ajkába harapott, hogy elfojtsa a feltörni készülő kacagást.

...

Másnap az apja kísérte el őt az esküvő helyszínére; előtte még párszor belepillantott az előszobában felállított tükörbe, amolyan ellenőrzést gyanánt: minden alkalommal megállapíthatta, hogy egész csinos az összhatás – általában nem szokott így kiöltözni, nem is igen foglalkozott azzal, mi van rajta.

A haját, ami természettől fogva enyhén hullámos volt, és amit időközben hagyott megnőni, még jobban becsavarták, így most finom gyűrűkben omlott a vállára. A ruhája is jól állt, egyszóval, mindent összevetve, helyes látványt nyújtott.

- Ha kigyönyörködted magad, akkor talán indulhatunk! – pislogott felé az apja, vidáman megránduló szájszéllel, mire Keiko, kissé szégyenlősen a lebukás miatt, bólintott.