Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/38.

Potterék jól sikerült karácsonyi ünnepélye, valamint, a Keikóéknál elköltött, hasonlóképp kellemes ünnepi ebéd után Siriusnak még annyira sem maradt kedve hazalátogatni a családi fészekbe, mint előtte: még úgy sem, hogy, tudta jól, kedves felmenői nem lesznek jelen.

A szőke lány ellenben inkább izgatottnak tűnt.

- Ne vágj már ilyen képet! – súgta oda a barátjának, mialatt, a híres-hírhedt mugli közlekedési eszközöket igénybe véve zötykölődtek át, keresztül-kasul, London utcáin, a Grimmauld tér felé, ahol a Black család kúriája bújt meg. – Még a végén valaki azt hiszi, a vesztőhely felé cipelnek.

- Kicsit úgy is érzem magam...

- Bú, micsoda drámakirálynő... Figyelj, lassan le kéne szállnunk!

Miután, hála az egykori külföldi tartózkodásnak, Keiko a muglik utazási eszközeiben is némiképp otthonosan mozgott, így javarészt ő navigálta a fiút, mialatt megközelítették annak egykori otthona felé.

Ez némileg megváltozott, amikor már tényleg a kijelölt úti cél környékén jártak; mikor aztán Sirius hirtelen megállt, a szőke hajú lány, példáját követve, némileg tanácstalan arccal torpant meg.

Semmi mást nem látott ugyanis, csupán egy, meglehetősen lepusztult házsort, több, kimondottan koszos kukával maga előtt: ráadásként, némi hiányosságot is felfedezett a képletben.

Az egymás mellett sorakozó házak közt ugyanis valami nagyon nem stimmelt: a Grimmauld tér 11. után rögvest a 13-as sorszámú következett.

- Hova jött...? – kezdett bele a kérdésbe, ám a fiú intett feléje, ezzel jelezvén: várjon egy kicsit türelemmel.

A következő pillanatban a nevezett két lakás hirtelen távolodni kezdett egymástól, helyet adva ezzel egy addig, az avatatlan szem számára láthatatlan épületnek: annak a bizonyos, hiányzó, 12-es számú kúriának.

- Ez volna az – jelentette be a nyilvánvalót Sirius, továbbra is kimondottan síri hangon. – Akkor hát... Menjünk be!

A szavaiból és gesztusából, nem sok jót lehetett kiolvasni.

Kurta kopogást követően a már korábban is látott és megismert házimanó, Sipor nyitott ajtót nekik: turcsi orra kissé megfeszült, malacszeme pedig még inkább résnyire húzódott, amikor ráismert egykori gazdájára.

- Sirius... Black úr – A manón látszott, egy percre nem volt bizonyos abban, mégis, miként nevezze a család kitagadott sarját: immáron, nem tartozott a gazdái közé. – Morningstar kisasszony! – Keikót meglepte, hogy a manó emlékszik még a nevére: csupán egyszer találkoztak, és az is elég régen történt. - Regulus gazda tudatta velem, hogy ma érkeznek: fáradjanak beljebb!

Mindezt úgy adta elő, mintha azt közölte volna: takarodjanak a pitvarba!

Igaz, talán a lányhoz valamivel udvariasabban szólt, miután annak idején az általa ajnározott ifjabb Black a barátjaként hivatkozott a szőke mardekárosra.

Siriusról alkotott lesújtó véleményét ellenben nem is próbálta meg leplezni, még ha egyenest a szemébe nem is mondta azt, inkább csak mormogta maga elé, mialatt beljebb tessékelte őket:

- Igazi galád, vadember, aki csak úgy kirontott a szerető otthonból, összetörve ezzel szegény édesanyja szívét! Szerencsétlen, drága úrnőm, mindig csak bánatot okozott neki ez a komisz fiú, de jobb is mindenkinek nélküle...

- Milyen szerető otthon, Sipor? Én ilyet nem látok sehol! – Az idősebb Black fiú, mialatt a házimanó, bősz motyogása közepette, az öccséhez terelte őket, nem állta meg, hogy vissza nem szóljon valamit a manó megjegyzésére. – És hidd el nekem, ha valaki számára igazán jó és megkönnyebbülés volt kiszabadulni innen, az éppenséggel én vagyok!