Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/36.

Ahogy aznap este összefutottak, úgy, amint azt korábban megbeszélték, a fiú már tűkön ült a kíváncsiságtól.

- Szóval, miről is van szó? – vágott bele tüstént, mihelyt a lány megérkezett.

- Én ugyanezt szerettem volna kérdezni – szólt vissza rögvest a szőke mardekáros. – Mit akart McGalagony? Még ki se engedtek a gyengélkedőről, de már belekeveredtél valamibe?

Sirius vágott egy grimaszt, azután legyintett egyet.

- Még mindig a régi nóta... Tudni akarta, biztosan nem láttam-e, ki támadott rám, és hasonlók. – Hosszan, elgondolkodva nézett a szőkére. – Nem árultam el – tette hozzá, kissé talán feleslegesen; arról egészen bizonyosan hallott volna az egész iskola (még azelőtt, hogy egyáltalán lehetősége adódott volna elhagyni a házvezető tanára irodáját), miszerint Perselus Piton volt a rejtélyes támadó, aki ráadásnak sötét mágiát alkalmazott. No, nem mintha ez utóbbi bárkit meglepett volna, a nevezett személlyel kapcsolatban. – Továbbra is kitartottam amellett, hogy nem láttam semmit, és fogalmam sincs arról, ki lehet az. – Újabb szünet után hozzáfűzte: - Nem úgy vettem észre, mintha elhitte volna ezt nekem, de nem is erőltette túl sokáig a dolgot. Így végül is rám hagyta és elengedett, hozzátéve, itt tényleg komoly dologról van szó, az illető nem csupán komoly kihágást követett el a folyosó béli párbajozással szemben, ami inkább nevezhető hátbatámadásnak, de mellette még illegális varázslatot is alkalmazott... És a többi, és a többi, szóval, ha bármi felelevenedne bennem, ami segíthet megtalálni a tettest, ne habozzak megosztani vele. – Sirius itt ekkor vállat vont. – Ne aggódj, nem fognak rájönni, ki volt az! – tette hozzá, elértve a lány arckifejezését, aki, hiába kerültek fasírtba, továbbra is aggódott Perselusért, noha ő maga is tisztában volt vele: a másik óriásit vétett. Ugyanakkor, ha fény derül arra, mit követett el, lehet, nem csupán az addig Jameseknek kívánt kicsapással kezd megküzdenie, hanem annál jóval nagyobb büntetéssel is...

De ha csak szimplán kirakják az iskolából, akkor is, mi lesz vele? Amennyiben hazakényszerül, az apjához, mindazok után, hogy, ha csak kis időre is, de megtapasztalhatta a szabadságot, és egy olyan helyen élhetett, ami ugyan nem adhatta meg neki a szerető családi környezetet, de bizonyos szempontból az otthonává vált... Az bizonyára kikészítené, mi több: tönkretenné a fiút.

Ennyire kemény büntetést pedig, talán, mégsem érdemelt.

- Rajtam és rajta kívül senki sincs tudomása arról, mi esett meg köztünk, egészen pontosan. A mardekárosok ugyan látták, hogy félrehívom beszélgetni, de ők egészen bizonyos, hogy nem fognak köpni. Még Jamesszéknek sem szóltam arról, mit tervezek – egyedül Remusszal osztottam meg, de ő is hallgatni fog, megígértettem vele. James ugyan pattog, mert sejti, miről lehet szó, de egyfelől, sokat nem tehet, másfelől meg majd én kézben tartom őt – nem kell félned, Pipogyusz tökéletes biztonságban van!

A szőke mardekáros erre már kissé fintorogva ugyan, a nevezett gúnyolódó megszólítása miatt, de lassanként lecsillapodott.

- Rendben van! És köszönöm!

- Ugyan! – vont vállat a fiú; azután felcsillant a szeme. – Hálád jeléül mutasd már, amit akartál, nem bírok a kíváncsiságommal!

Válaszul Keiko előbb csupán elmosolyodott, majd lassan elővette a varázspálcáját; ezúttal meg sem kellett erőltetnie magát. Miután egyszer már megélte, milyen is az, amikor tetőtől talpig átjárja a felhőtlen öröm és boldogság, amikor nem csupán érzi, vagy felidézi magában a szép és boldogító emléket, de újra át is éli azt... Nos, ezek után nem szorult rá semmi másra, csupán hagynia kellett, miszerint, az öröm újfent feléledjen benne, és ezáltal, a varázsige kimondásával, testet is öltsön.