Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/46.

Keiko az elmúlt hetek eseményei után, a világon szinte semmiféle lelkesedést nem érzett a beköszönő karácsonyi szünet alkalmából. Elsősorban persze amiatt, mert el nem tudta képzelni, miként fogják megülni az ünnepet, úgy, hogy a család egy fontos tagja nem lesz jelen, de a találkozás Nott-tékkal még tovább rontott zilált kedélyén.

Még úgy sem változott jobb irányba a hangulata, hogy az édesapja legutóbbi levelei - vele ellentétben -, érezhetően derűsebb hangulatban íródtak, és valamiféle meglepetést is emlegetett, amivel majd a vasútállomáson fogadja őket.

Valamiért ez sem hozta őt különösebben lázba.

És, noha Sirius, miután érzékelte a lány borús hangulatát, próbálta őt fellelkesíteni – leginkább újonnan szerzett háza/otthona felemelgetésével, ahova akkor jöhet át, amikor csak szeretne -, a mardekárost kevéssé tudta bármi is jobb kedvre hangolni ekkortájt.

A hazatérés és a testvéreivel is mind távolságtartóbbá váló viszonya nyomán mind jobban nyomasztotta az a párbeszéd is, amit még korábban lefülelt, Mulciber és Nott között.

Nem mintha a dolog nagy sokkhatásként érte volna: bár nyíltan továbbra sem beszéltek erről a varázsvilágban, a fenyegető légkör mindinkább fojtogatóbbá vált. Az egész olyan volt, mint valami reszketeg kártyavár: már nem sok kellett hozzá, hogy minden darabjaira hullott.

Elvégre, emberek haltak meg, muglik és varázslók egyaránt, noha utóbbiak esetében a lapok és felsőbb vezetők minden alkalommal azzal mismásolták el a dolgot, miszerint, az illetőnek csupán „nyoma veszett".

Hja igen – így is nevezhetjük ezt...

Ilyen esetekben az ember kétféleképpen dönthetett: homokba dugta a fejét, és nem vett tudomást semmiről, avagy cselekedett. Dumbledore igazgató ez utóbbi mellett határozta el magát azzal, ahogy ügyet sem vetve a minisztérium egyre gyakoribb intelmeire, avagy figyelmeztetéseire, olyan tanárt alkalmazott, aki felkészíthette a diákjait a védekezésre, illetve, amikor csak tehette, felhívta a tanulók figyelmét a közeledő veszélyre, és az összetartás fontosságára.

Még a Teszlek Süveg is hasonlóról szónokolt, a tanév elején, a beosztási ceremónia legelején.

Ezek után miért is kellett volna meglepnie, amint Notték is meghozták a maguk egyértelmű elhatározását? Tekintve addigi jellemüket, és hozzáállásukat a muglikhoz, mugli származású varázstudókhoz, valamint az egész szituációhoz, ami jelenleg is zajlott a világban, az sem kellett volna váratlanul érnie, mi mellett kötelezték el magukat...

Csupán azt nem tudta még mindig eldönteni, mihez kezdjen eme megszerzett információkkal.

Akkor éjjel tehát újfent megtapasztalhatta, miszerint, a veszély még közelebb jár, mint képzelte. És, nem mellesleg, ismét azt érezte, az édesapjának volt igaza, aki inkább harcolt, mintsem meghátrált volna.

Elvégre, komolyan hagyná azt bárki is, hogy ilyen Nott-félék uralják a világot?

Ezután kicsit még inkább neheztelni kezdett az anyjára, amiért megfutamodott, amitől minden rémesebbé vált.

Akkor is az aznap éjjel megesetteken töprengett, mikor már hazafele tartottak a Roxfort Expresszen; a barátai körülötte – akik, miután Lily és James között lassanként elsimult a viharos viszony, mindannyian egy fülkébe tömörültek be -, vidáman csevegtek, már a szünidő tervezett eseményeit ecsetelve nagy vidáman. Keiko ellenben két szót alig ejtett az út során; Sirius pedig, aki titkon végig az arcát fürkészte, érezte, valami nincsen rendben, de egyelőre arra jutott, nem tesz fel kérdéseket.