Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/20.

Valami lassú bódulatban telt el ezután a nyár; az egyedüli, kicsit is szokatlannak nevezhető dolog rögvest a hazaérkezésük után, a peronon érte Keikót.

Ahogy megpillantotta a szüleit, azonnal leszűrhette, hogy valamiféle feszültség ülhetett meg kettejük között. Megszokta ugyanis, hogy az apja és az anyja amolyan tipikus, több év után is nagyon szerelmes házaspár, akik bárhova mennek, még ennyi idő után sem képesek megállni, hogy ne fogják egymás kezét.

Most pedig csak álltak egymás mellett, anélkül, hogy akárcsak a másik felé pillantottak volna.

Ebből azonnal levonta a maga következtetését: valami nincsen rendben, még ha a szüleik, a gyerekeiket megpillantva, igyekeztek ismét gondtalan ábrázatot magukra erőltetni, és lelkesnek mondható üdvözlésben részesíteni őket.

Ahogy a legfiatalabb szőke lány összenézett a fivérével és a nővérével, elgondolkodott azon, vajon a szüleik mégis kiket akarnak átverni ezzel a színjátékkal.

A házaspár eztán nem is húzta tovább az időt: amint megszerezték a csomagjaikat, azonnal elkezdték őket hazafele terelni, percet sem vártak: még annyi időt sem engedélyeztek számukra, hogy legalább a barátaiktól el tudjanak búcsúzni.

Jobb híján a mardekáros lány csak egy-egy szomorkás, bocsánatkérő mosollyal pislantott hátra a maga mögött hagyott, meglepett háztársaira, és más házakba tartozó barátaira.

Mihelyt hazaérkeztek, a szüleik kijelentették, most azonnal kezdjenek neki a ki-és becsomagolásnak, másnap elutaznak Japánba.

- Mindannyian? Hogyhogy? – tátotta el a száját Keiko. A terv eredetileg ez volt: ő indul el egymaga, valamikor június végén, július elején, és előreláthatólag marad egész nyáron – a szülei és testvérei meg majd valamikor augusztus elején csatlakoznak egy-két hétre. Előbbieket a munkájuk kötötte ide, utóbbiak meg már egyre inkább eltávolodtak kinti barátaiktól: inkább régi-új hazájukban szerzett cimboráikkal szerették volna a szabadság napjait élvezni.

- Így alakult – felelte kurtán az anyja; nyugodt ábrázatot erőltetett magára, de a szája keményen megfeszült.

- Meddig maradunk? – tette fel a következő kérdést a lány, ám erre az idősebb nő már csak egy horkantással felelt, és azt a jó tanácsot adta neki, hogy fejezze be a kíváncsiskodást, és eredjen csomagolni.

Egyfajta magyarázatot a dolgok ilyetén való alakulására jóval takarodó után kapott: nem tudott elaludni aznap éjszaka. Hosszas forgolódás után arra jutott, felkel és iszik egy pohár tejet, hátha az segít neki álomba szenderülni.

Már a lépcsősor elején járt, amikor meghallotta, ahogy odalent a szülei halkan beszélgetnek, és erről ráébredt (az enyhe álmosságtól kissé lassabban forgó agyával), miszerint nem ő az egyetlen olyan személy a házban, aki nem volt képes még elaludni.

- Nem vagyok biztos abban, hogy ez bármin is változtatni fog, Victoria! – Az édesapja hangjából, bár az nélkülözött mindenfajta indulatot, így is kiolvasható volt belőle némi neheztelés.

- Ártani nem fog! – jelentette ki határozottan a nő, de úgy, mint aki magát is igyekszik meggyőzni ezzel. – Abba nem akartál beleegyezni, hogy elhagyjuk az országot örökre, de abba igazán beletörődhetnél, ha a mostani, kissé ingatag helyzetben, nem lennél feltétlenül szem előtt.

- Nincs semmi bizonyítékuk ellenem – vetette ellene az apa. – Nincs okom hát arra sem, hogy bujkáljak!

- Te nem olvastad az újságban, mit műveltek azzal a szerencsétlen fiatal férfival? Akinek az egyetlen bűne, ha jól hallottam, annyi volt csupán, hogy szembeszállt néhány halálfalóval, akik egy mugli kislányt terrorizáltak? Szerencsétlen fiú... - Az édesanyja mindig fegyelmezett hangja megremegett. – Annyi sem maradt belőle, amennyit érdemes lett volna hazaküldeni a családjának... Én már lemondtam arról, hogy meggyőzzelek, hagyj fel ezzel a szélmalomharccal – de kérlek, legalább erre a pár hónapra maradj távol! Talán kicsit csillapodnak is a kedélyek...