Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/35.

Keiko úgy érezte, mintha több méterrel a felhők felett lebegne – konkrétan minden vele szembejövőnek szélesen belevigyorgott az arcába. Néhányan közülük kissé bizonytalanul viszonozták ezt, a többség ellenben inkább csak értetlenül meredt vissza rá, arra gondolva eközben: mit bámul rám fülig érő szájjal ez az idióta?

Nem érdekelte; egyik pillanatról a másikra mindaz a feszültség és kín, ami belülről nyomasztotta, semmivé vált. Egész konkrétan azt érezte, mintha immáron seprű nélkül is tudna repülni.

Boldog volt: határtalanul és tökéletesen, annyira, mint addig csak ritkán...

Erről aztán eszébe ötlött valami, mire megtorpant egy percre, de azután ismét nekiiramodott.

Csak éppen nem a klubhelyiségük felé, ahová eredetileg tervezett menni, hanem egy másik terem irányába fordult.

A csillagvizsgáló toronyba mászott fel, mint mostanság szinte mindig, amikor épp tanult, vagy kísérletezett valamivel.

Ahogy megérkezett, lassan nagy levegőt vett, és előhúzta a varázspálcáját a talárja alól. Lehunyta a szemét a művelet előtt, hogy egy pillanatra ismét átélje mindazt a féktelen örömet és felhőtlen boldogságot, ami idáig fűtötte őt.

Talán soha annyira nem ment ez olyan könnyedén, mint éppen akkor és ott.

Felnyitotta hát a pilláit és kimondta a varázsigét:

- Expecto Patronum!

És akkor bekövetkezett: az áttetsző, ezüstös anyag, ami idáig csak nagy nehezen tört utat magának a pálcájából, most szinte előúszott, abban a minutában, hogy kiejtette a száján a szavakat: sűrű volt és hatalmas, a fénye mindent beborított, ráadásul, ezúttal alaktalan fénycsóvából végül elkezdett összeállni egy bizonyos formává.

Már azelőtt ráismert, mielőtt végérvényesen kialakult volna a végső alakja.

Hosszú testtel rendelkezett, kissé kurta lábakkal, hegyes füllel valamint előugró orral...

Egy róka – a japán mondavilág állandóan visszatérő állati szereplője, nem mellesleg pedig, a kutyafélék családjába tartozott: a farkas mellett ő állt a második, legközelebbi rokonágban, az előbb említett egyeddel...

A patrónus legvégül megállt a lány előtt: Keikónak a lélegzete is elakadt.

Csodálatos látványt nyújtott, úgy érezte, sose látott még ennél szebbet, soha életében.

Lassan letérdelt a fényszülött elé és kinyújtotta feléje a kezét, mire a patrónusa közelebb lépett hozzá. Egy végtelennek tetsző pillanatra ráhelyezte a tenyerét az ezüstösen fénylő alak feje búbjára, majd patrónus és annak megidézője egymás szemébe néztek.

A róka ezután arrébb szökdelt tőle, egyszer végignyargalt a csillagvizsgálóban, fényével beborítva az egész helyiség, mielőtt, az ablakon át kiszökkenve, eltűnt volna a lassanként sötétségbe boruló tájban.

Keiko arcára ekkor lassan ismét kiült az előbbi széles, fülig érő, leírhatatlanul boldog mosoly.

Ahogy eztán visszatért a mardekárosok közös helyiségébe, nem is kellett mondania semmit, senkinek.

A barátnői az arckifejezése alapján, no és persze, a mosolya nyomán is, mindent megértettek.

- Na, végre! – Lucy azért nem állta meg, hogy ne eressze el ezt a kissé fáradt hangvételű megjegyzést, mielőtt, a másik két lánnyal, Emmával és Megumival egyetemben, gratulációját fejezte volna ki.