Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/10.

James elégedetlen arccal baktatott ki gyógynövénytanóráról, nyomában a barátaival, és indultak máris a következőre, ami sötét varázslatok kivédése volt a mardekárosokkal – mikor beléptek a terembe, a másik csoport már ott volt. Keiko, aki kifejezéstelen arccal meredt maga elé, lopva odaintett nekik, majd – mialatt padtársa, Lily, helyet foglalt mellette -, ismét a táblára szegezte a tekintetét.

A fekete hajú, szemüveges fiú csak akkor bökte ki bosszúsága okát, amikor a tanóra már elkezdődött.

- Még három teljes hónap, mire megérnek a mandragórák! – suttogta a mellette ülő Siriusnak. – Akkor az egész procedúra a nyárra marad – hamarabb nem fogunk tudni elcsenni egy levelet...

- Jobb is! – susogta vissza a másik fiú, - Szerinted mennyire tudtuk volna észrevétlenül megoldani az iskolában ezt a folyamatot?

- Jó, tudom, na de mégis... Jobb lett volna hamar túlesni rajta.

Az animágia, mint azt már sejtették egy ideje, valóban nem véletlenül volt a mágia egyik legösszetettebb és legbonyolultabb tudományának kikiáltva. Mindamellett, hogy nem kevés tehetséget és még annál is több szorgalmat igényelt, egy nagy adag kitartás sem ártott.

A képesség elsajátításának egyik állomása volt ugyanis az, hogy az animágiát kitanulni kívánó személynek a szájában kellett tartania egy mandragóra levelét: egy teljes hónapig, éjjel-nappal, teliholdtól teliholdig. Amennyiben bármi közbejött (lenyelte, és a többi), kezdhette az egészet elölről.

- Legjobb lesz szerintem, ha beragasztjuk egy bűbájjal a nyelvünk alá! – töprengett James.

- Még szerencse, hogy felnőtt varázslókkal élünk egy házban – szólt Sirius; talán életében először volt hálás azért, amiért épp egy ilyen családba született bele. – Így nem tűnik majd fel az okosoknak a Mágiaügyi Minisztériumban, hogy iskolán kívül varázsolunk... Tényleg: neked nem veszik el a pálcádat nyárra? – kapta fel hirtelen a fejét. – Kei azt mesélte, az ő szülei el szokták.

- Nem; bennem megbíznak a szüleim, elhiszik nekem, hogy iskolán kívül nem használom – jelentette ki a szemüveges fiú büszkén. – Általában nem is szoktam visszaélni a bizalmukkal... Általában. Na és a tieid?

- Ők nem bíznak bennem, de annál azért sokkal ravaszabb vagyok, semhogy esélyt adjak arra, hogy elkobozzák.

- Rendben van. Akkor...

Ebben a pillanatban tompa puffanás hallatszott a tanári asztal felől, mire gyorsan odafordították a fejüket.

- Elnézést! – csattant fel rögvest ezután egy éles kis hang. – Talán zavarom az urakat?!

Az idei tanévben érkezett, sötét varázslatok kivédését oktató tanárnő, Madam Jane Jones professzor meredt rájuk vasvilla tekintettel. Az apró termetű, már teljesen ősz hajú idős boszorkány sok vonásában McGalagonyt idézte fel az emberben – egyesek azt rebesgették, korábban még tanította is a Griffendél házvezetőjét. Egyenes, precíz és szigorú tanár volt, ugyanakkor végtelenül igazságos is – alapjában véve érdekes tanórákat tartott, és nem csinált a tüzes szalamandrából magyar mennydörgő sárkányt, de az mérhetetlenül fel tudta bosszantani, ha a diákokat beszélgetésen kapta az óráján.

- Mr. Potter és Mr. Black! – folytatta, valamivel halkabban, de semmivel sem kevésbé békésebb hangon. – Elhiszem, hogy nagyon fontos és érdekes dologról folytathatnak diskurzust, mindazonáltal, ha nem vették volna észre, órán vannak: viselkedjenek is úgy, és tartogassák párbeszédük folytatását a szünetre! Nem akarok még egyszer szólni; most még megúszták figyelmeztetéssel, de ha még egyszer fecsegésen kapom magukat, pontot vonok le a Griffendéltől, ha pedig még ezután is jártatnák a szájukat, büntetést kapnak! Világos voltam?