Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

1. A motorozás mindig segített

A lábprotézises katalógus lapjai századjára peregtek le az ujjaim között, miközben apám az agyamat zsibbasztotta. Arról tartott kiselőadást, milyen fontos az utolsó évem az iskolában.

– A suli után egy új élet vár rád, fiam. Egy új kezdet!

„Nem mondod, Sherlock", jutott eszembe, de visszanyeltem a beszólást. Minél hamarabb túl akartam esni a beszélgetésen, és szerintem ő is. Láttam a kínt az arcán. Nem azért papolt, mert kedve volt hozzá, hanem azért, hogy utána megveregethesse a vállát, hogy letudta ezt is. Beszélt a fiával. Vagyis elhadarta a kötelező sódert, ha már kénytelen velem időt tölteni. Mint most is, amikor az új lábamért jöttünk.

– Egy új helyen fontos, hogy jó benyomást kelts magadról.

– Még be se fejeztem az iskolát, Apa – pofáztam bele, és ettől meg is halt a beszélgetésünk. Meglepett kifejezés ült ki az arcára, jól belegázolhattam az elképzeléseibe. Nem tudott semmit kinyögni. Fogalma se volt, hogyan beszéljen velem. De legalább megpróbálta, nem?

Sóhajtottam. Felkeltem, a katalógust a székre ejtettem, és járkálni kezdtem a váróteremben. Apám tekintete követett, mintha némán azt üzente volna, nyugodjak le. Keringtem tovább, nehogy már ő döntse el, mit csinálok! Pedig az esetek nagy részében ő döntött. Legalábbis ő ezt hitte. Amiről nem tud, nem fáj neki, ahogy nekem se a következmények. Már a hazugság gondolatától is szarul éreztem magamat. Nem így kellett volna egymás mellett élnünk.

Az ablaknál állapodtam meg, a párkányra könyököltem. Súlypontomat a bal lábamra helyeztem. Tíz év után se tudtam megszokni, hogy néha még érzem a jobb lábamat. Az érzés hullámokban érkezik, a combomból indul útjára, lefut egészen a csonkig, és megy tovább, mintha lenne bármi csonkon túl. Az agyam hazudik nekem, igazából csak nem tudja elengedni az emléket, hogy valaha egész voltam.

Egy motor bömbölt fel a távolban, a hang kirántott a gondolataim közül. Arra fordítottam a fejemet, és vártam, hogy ideérjen. Kihajoltam az ablakon, az érkező motor után leskelődtem, egy beborsozott seggű kölyök benyomását kelthettem.

A motor elhúzott a kocsisor mellett. Rohadt jó vas volt. Micsoda mázlista! Úgy lettem volna a helyében! Elképzeltem, hogy felberreg alattam a motor, masszává mosódik a beton, ahogy száguldok az úton. Hiányolnom kell ezt az érzést egy hétig.

– Adrian Sorensen – fintorba ugrott a szám, amikor meghallottam a nevemet. Az amerikai kiejtéstől a falba tudtam volna verni a fejemet. Párszor már említettem az amcsiknak, hogy máshogy mondják, de tesznek rá, szóval elengedtem a dolgot. A bánat akart pattogni ezen feleslegesen.

Elléptem az ablaktól, és bebattyogtam az orvosomhoz.

– Szia, Adrian! Hogy érzed magad?

– Jó napot, dr. Carter! – viszonoztam a köszönést, majd egy nyakvakargatás kíséretében feleltem a kérdésére: – Hát... Fáj a hátam.

Erre kedvesen felnevetett.

– Ezen tudok segíteni. Elkészült a lábad – közölte mosolyogva. Apám közénk tolakodott.

– És felpróbálhatná? – hangjából türelmetlenség áradt.

– Természetesen – azzal dr. Carter kivágtázott a folyosóra, ami ebből a teremből nyílt, és pár másodperc múlva egy lábszárprotézissel tért vissza. 

A műláb grafitszürke fémje egy igazi vádli formáját idézte. A talprészre erősített lábfej úgy festett, mintha egy viaszszoborról vágták volna le.

Nyeltem egyet, tudtam, mi következik. Le kell vennem a protézisemet apám és az orvos szeme láttára. Kifújtam a levegőt, aztán léptem egyet előre. A terem közepére masíroztam, és leültem a heverőre. Lehúztam a sportcipőmet, feltűrtem bő nadrágom szárát a térdemig. Apám elkapta a pillantását, amikor meglátta a harisnyába bújtatott csonkot. Úgy bújt elő a műlábam tokszerű részéből, ahogy a féreg dugja ki a fejét a rohadt gyümölcsből.